Csütörtök, 2020. július 9.
LUKRÉCIA napja
Menü

Kultúrtér

Kedd, 2014. április 15. | Deák Zsombor

Ódon kakas – patinás arany


Térdig érő gaz, omladozó vakolat, betört ablakok, dohos szag és szeméthegyek: az egykoron, Bürger Albert által épített palotánál járunk.

Az 1889-ben épült, sörfőzdeként is szolgáló családi házat 1938-ban a válság miatt Bürgerék eladták, végül 1948-ban államosították. Ezt követően az épület szeszraktárként, majd vendéglőként működött. Az idők során több funkciót is betöltő épület vendéglőként él leginkább a köztudatban, a mai napig is Aranykakasként emlegetik a szebb időket megélt omladozó palotát.

Az épületbe érve kellemetlen, hideg szag fogad…

Osonunk és surranunk, nehogy szembe találjuk magunkat egy hajléktalanokból álló félkábult bandával. Hirtelen valami megváltozik. Megdermedünk! Puha lett a talaj… Pupilláink kitágulnak, lassan a földre tekintünk: kopott-szakadt ruhák mindenütt… 

A bálteremben is ugyanennyire lehangoló a látvány! Az üres ablakkereteken ömlik befele a nap, bent mégis vérfagyasztó a színkavalkád. Sötét bordó és méregzöld a tökéletes páros. 

Gyorsan kifordulunk, majd tovább sietünk, felmérjük a terepet. Aztán megtorpanunk… Egy hálózsák, ruhák, egy élet maradványai, szemét… 

Lejjebb merészkedünk a sötétbe. Szemünk akaratlanul az agy utasítására alkalmazkodik a sötéthez, kínlódik. Az utolsó lépcsőfokot is elhagyva hideg járja át testünket, majd a kis belső hang indulásra késztet, de mi beljebb haladunk. Vezet az emberi kíváncsiság!

Szaporábban vesszük a levegőt, amikor hirtelen egy sötét helyiséggel találjuk szembe magunkat. Koromsötétség és hideg levegő tódul felénk, lefagyunk, majd gyorsan fény után kajtatunk… Szikra, majd megint és megint… Aztán fény! Melegség önti el a labirintushoz hasonló rideg mellékhelyiséget.

Valami megváltozik: fények, árnyak… Sietünk: konyha, raktár, személyzeti feljáró, mellékhelyiség… Felmértük a rémisztő földszintet! Tovább haladunk, megvakít valami… Szembe találjuk magunkat a külvilággal, ahol „minden tökéletes”…

Az emberek önmagukba fordulva, saját gondjaikkal a vállukon sietnek el az épület mellett. Felé sem fordítják a tekintetüket… Ő meg roskadozva áll magányában, néha egy hajléktalan jár vissza álomra hajtani fejét!

Az ébredező város csendjét egy magányos szélkakas rekedtes bádoghangja töri meg…

(A fotók a szerző felvételei)