Csütörtök, 2020. július 9.
LUKRÉCIA napja
Menü

Kultúrtér

Kedd, 2014. december 9. | Szabó R. Ádám

Ünnepel a kultúra gyűjtőmedencéje


Hogyan alakult meg ezelőtt huszonöt évvel a Látó szépirodalmi folyóirat?
 
– Azt hiszem, hogy azok is, akik a Látót alapították, pontosabban „átalapították” az olykor nívós, bár gyakorta hazudozós Igaz Szóból, tehát: a Látó alapító atyái azokban a 89-es decemberi napokban, főleg 22-e után sok más mindennel voltak ugyan elfoglalva, de helyzet volt – teljesen új lapot lehetett és kellett indítani. Ekkor én pont nem voltam még Marosvásárhelyen, Székelykeresztúron éltem, tanárkodtam. Oda telefonált Markó Béla és Gálfalvi György, hogy jönnék-e egy újjáalakuló új laphoz, szerkesztőnek, a versrovathoz, illetve arra is kapacitáltak – mivel akkor még nem volt meg a leendő lap címe – hogy esetleg mondanék címötleteket is. Őszintén szólva, a Markó Béláénál jobb ötletem, olyan találó, hogy Látó, nekem nem volt… Ugye ez utalás egy híres Batsányi-versre, A látóra. Arra, hogy „Vidulj, gyászos elme! megújul a világ, s előbb mint e század végső pontjára hág.” Akkor ez pillanatnyilag így is nézett ki, így is tűnhetett hirtelenében és kilátásaiban a kilátástalanságok után… Azóta eléggé sejthető, hogy a világ inkább körbe- vagy visszaforog, ki-kidöccen is, de a megújulást nem huszonöt években kellene elképzelni… Bár negyedszázadilag mégiscsak jobb lehetett volna. 
1990 januárjában érkeztem ide, a folyóirathoz dolgozni.  Az első igazi Látó-szám éppen januárban jött ki, és nem mulasztanám el megjegyezni, hogy nagyon szép lap volt. Az első kilenc-tíz évben használtuk azt a kezdeti formáját, a drága jó Deák Ferenc tervezte, legjobb ízlése és tudása szerint... Nagyon klassz lett. Nem is nagyon akartunk megválni tőle, de aztán a kétezres évek elején mégis két ízben váltottunk küllemet, dizájnt, voltunk mi tarkák és haragzöldek is! A lap 2008 januárjától viseli jelenlegi formáját, kitapintható kinézetelét. Az új „csomagolás” kapcsán elsősorban Irsai Zsoltról szeretnék megemlékezni, ő, meg Birtalan Kölök Zsolt pompásan megoldották, megtervezték a folyóiratot. Hátsó tasak is volt benne, ahol poszterek, munkafüzetek, irodalmi mellékletek, fotók jelentek meg. Ezt az elegáns és nemes gyakorlatot, sajnos, egy évvel ezelőtt, komoly és valós okok miatt kénytelenek voltunk felfüggeszteni. (Nem mondanám azt, hogy megszüntettük, mert visszatérhetünk rá majd, talán). 
 
A kezdeti Látó-évfolyamokról elmondható az is, hogy valamennyi régebbi, a diktatúra idejéből kicenzúrázott, még közöletlen írás akadt a kollégáknál még a fiókban, ha nem is olyan legendai mennyiségben. A Látó jó kapcsolatrendszerrel, karakteresen, erősen indulhatott. Első főszerkesztője Markó Béla, főszerkesztő-helyettese Jánosházy György lett. A tűzvonalban ott volt még Gálfalvi György, aki később megbízott, aztán igazi főredaktora lőn a lapnak. A prózarovatot Nemess Laci szerkesztette, külsősként még bedolgozott Farkas Árpád, és ’90 márciusában érkezett Láng Zsolt is, szerkesztőségi titkárként pedig Káli Király István működött, még Kuti Márta volt a tördelő-szerkesztőnk, és még gépírónőnk is volt: Baló Osvát Ágnes személyében. Körülbelül ez volt az első felállás. Érdekes évek voltak, úgy hiszem, akkoriban is jó irodalmat, minőségi írásokat tudtunk közölni. Hálaistennek, a ’89 tavaszán nyugdíjba ment Székely János még élt, és nála ténylegesen is a fiókban maradt sok minden: versek és esszék, még egy dráma is. Titokzatos kincsesbánya volt. Amit nekünk szánt, közöltük is tőle. 
Elmondható, hogy folyamatában és időben is jól összejöttünk a Látónál, Láng Zsolt után Vida Gábor érkezett, majd jóval később Szabó Róbert Csaba, majd legutóbb (de már az is régen lehetett) Demény Péter. Időközben persze kicserélődött a szerkesztőség. 
 
A folyóirat mellett mindig fontos szerepet kapott a Látó Irodalmi Színpad (később Látó Irodalmi Játékok) nevű rendezvénysorozat. Ez hogyan indult el?
 
– 1991-ben volt az első reprezentáció. Emlékszem, hogy az kimondottan arról szólt, hogy a Köteles utcai Molter-házon (ami ugye a valahai Bolyai-ház is) emléktáblát avattunk, és azután volt egy Molter Károly-emlékműsor a színi Stúdiótermében.  Ezután alakult ki a Látó Irodalmi Színpad havontai állandósága, kezdetben a Stúdióban, vagy a Kultúrpalota kistermében, a régi bábszínház épületében, és (amikor létrejött) a Bernády-házban voltak megrendezve az irodalmi estek. Néha a Kultúrpalota nagytermében is sor került egy-egy Irodalmi Színpadra, én emlékszem olyan estékre, amikor tele volt a nagyterem, például amikor először járt itt Esterházy, Konrád, vagy a Magvető Kiadó a szerzőivel. 
Aztán csupán két éve vannak csak a Látó Irodalmi Játékok rendezvényei. Akkor úgy döntöttünk szerkesztőségileg (és Szabó Róbert Csabával az élen, aki összekötőként, programfelelősként is szolgál a G. Café felé), hogy Irodalmi Játékok címen indítsunk el valamit. Azt hiszem, ez sikeresnek mondható kezdeményezés lett, amit akkor mindenki jól mért be. Közben változott egy csomó dolog. Változott az irodalom helye, az erről való beszédmód, és változtak a kinek, kiknek, hogyan, mit és miértről szóló kérdések, kérdezési módok is. 
 
 
Azt nyugodtan mondhatom, hogy a térség szépirodalmi lapjai közül, mi hoztunk létre először ilyen típusú irodalmi színpados találkozókat. Havonta volt legalább egy ilyen megmozdulás… Ha jól számolom, csak a L.I.Sz. 150 fölötti alkalommal lehetett már, és most tartunk az 52. Látó Irodalmi Játékoknál, a G-ben. 
A másik fontos „látós” megvalósítás szintén 1991 után indult, az az évenkénti Látó Nívódíj. Ezeket az elismeréseket régebben januárban, mostanság decemberben osztjuk ki az azévi lapszámokban közölt írások alapján, az arra éppen érdemesített szerzőinknek. 
 
Milyen nehézségekkel szembesült a folyóirat az elmúlt két és fél évtizedben? 
 
– Nyilván, hogy voltak hullámmozgások és hullámvölgyek is a Látó életében, elsősorban a lap finanszírozását illetően. Voltak problémák a mindenkori kiadóval is… Nálunk a Romániai Írók Szövetsége már csak formálisan van feltüntetve a lapban, hiszen minket régóta a Maros Megyei Tanács ad ki – ez a kapcsolat sokáig eléggé felhőtlen volt, aztán gyülekeztek olykor a viharfelhők is rendesen a látóhatáron, momentán mintha szétoszoltak volna, legalábbis egyelőre úgy tűnik.  
Mára a kultúráról való beszédmód is lényegesen megváltozott, de nemcsak a közönség körében, hanem a mindenkori hatalom kultúrához való viszonyában is. Sosem volt túlzottan elsődleges fontosságú a kultúra támogatása, de csak amíg még kirakatnak lehet használni a kultúra-pártolást, addig nincs gond a finanszírozással. Pedig a kultúra igen jó befektetés – a hatalom és a pillanatnyi hatalmasok kulturáltságára és ízlésvilágára is fényt vethet. Jó fényt és rossz fényt egyaránt.  
Mert hát kinek is kell ez a szépirodalmi kultúra? Felnőnek közben újabb nemzedékek, és ez is szabadság, ez is állandó késztetés lehet arra, hogy írjunk, mindent tovább írjunk, és egy író különben is mit tehetne – hát ír. Ha megnézünk egy társadalmat, azok a dolgok, amelyeken a hatalmak és kormányzatok spórolni óhajtanak, amiktől pénzt vesznek el, sokszor pont a legfontosabbak egy társadalom életében. Az egészségügyre, az oktatásra illetve a kultúrára (nem kegyből, hanem jogosan) fordított összegek nagyon szűkösek. A szociális háló láncszemeiről nem is beszélve. Pedig a szociális érzékenység, a szociális készség, a kulturáltság minősége és igénye sokkal inkább meg kellene képződjön az egyes emberekben és a civil közösségekben is. Meg hát a civil kurázsi… Mindemellett nagyon nem alakult ki a művészetek és az irodalom igazi és önzetlen, akár személyekhez kötődő mecenatúrája a térségben, Magyarországon talán csak kicsikét jobban, nálunk viszont egyáltalán nem, avagy csak álságos, dilettáns és kétséges módon. Még egy Kemény János báró, még egy Hatvany-család egyhamar nem fog akadni errefelé sem. 
 
 
Kovács András Ferenc
 
A Látóval egy idős (pontosabban egy-két lapszámmal idősebb) Holmi folyóirat jövő évtől beszünteti a tevékenységét. A Látó élete viszont nagyon is folytatódik. Merre megy tovább a lap?
 
– A Látó mindig sokféle irányba indult el, de a sokféle iránynak mindig egy öble, egy gyűjtőmedencéje volt: maga a Látó, mint szépirodalmi folyóirat. Igyekszünk sokféle minőségi szövegnek helyt adni, és bár elsősorban szépirodalmiak vagyunk, azért a színházról rendszeresen, és kiállításokról is néha jelentetünk meg írásokat. Erős lett a szerkesztőségi felhozatal, sok és mobilis rovattal, ezekben nem látok gyenge pontot. 
Olyan dolgokról lehetne csak sopánkodni, ami manapság már mindenhol nehezen megy: terjesztés például ilyen. Az online jelenlétünk viszont igen jó, ami nagyon fontos manapság. Decemberben megújult az eddig is jelentős látogatottságú honlapunk. A hónapok végén általában felkerül az adott havi teljes lapszám, s a folyóirat eddigi évfolyamai is mind elérhetőek már digitálisan. Merész döntés mindig föltenni a teljes havi lapot, de ugyanakkor jó felismerés is szerintem. Mert bár lehetséges, hogy én még az az embertípus vagyok (ez nem generációs kérdés, emberfüggő), aki szereti a friss folyóiratot kézbe fogni, és a Látó egy jól kézbe fogható, kellemesen olvasható folyóirat… Illata van és gerince. De tény, hogy nagyon nagy a látogatottsága a honlapnak, és nagyon sokakhoz csak online jut el. Éppen az a réteg, amelyik mostanában nyílik meg, és olvasóként, esetleg reménybeli, leendő szerzőként is érdeklődne a lap iránt, nos, annak nem biztos hogy van hat vagy nyolc leje (jövő évtől kénytelenek voltunk egy kicsit emelni az árat) havonta megvenni a Látót, pedig lehetséges, hogy csak egy sörrel kevesebbet kellene fölszürcsölnie, node a honlapra úgyis felmehet és bármikor megnézheti, hogy mi is van az adott lapszámban. Valahogy így nevelődhet szabad olvasóvá a szépirodalmi jövendő. 
Huszonöt év, egy negyedszázad nehéz és nagy idő egy folyóirat és a szerkesztők életében is. Azt, hogy a Látó megszűnjön, elképzelni sem szeretném, elképzelni sem tudom, vagy ha mégis – csak lesújtólagos megvetéssel, már ami a mindenkor hatalmaskodó balgaságot, vagy a helyi érdekek kicsinyességét, korlátoltságát, dilettáns provincializmusát illeti… Egy nívós, jó lap körül amennyi életes, megérdemelt, kimunkált siker pezseg itt helyben is – ugyanannyi sértett butaság, irigység, rosszindulat és gyűlölködés is fortyog, szomorúságos frusztrációk fröcskölhetnek föl olykor a sekélyesedő kanálisok mélyéből. Így van rendjén, haddjárjon. Fusson csak a Poklos betonpatakként, kicementezett, megmervült medrében.  
Nem gondolok ilyesmikre. Ha az írók írnak, a szerkesztők meg szerkesztenek, az mindig egy jóféle előremenekülés az időben. Ha valaki kidőlne a szerkesztő-bizottságból, bizonyára pótolható volna. Kétségem sincs arról, hogy én magam is – rögtön. Nincsenek pótolhatatlan emberek, talán csak megismételhetetlenek vannak. Mert mindig akadnak mások, újak, új szemek, és van mozgás, elmozdulás is.  A mi lapcsinálói helyzetünk olykor, ha nem is rózsás, nem is mostoha, hiszen (az anyagi körülményeket szemérmesen leszámítva) ennyicskéért is, majd annyicskáért is csak azt csináljuk, azt csinálhatjuk, amit szeretünk – írunk, olvasunk, vagyunk, és szabadon is tudunk lélegezni még.
 
 
Milyen programokkal készül a Látó a negyedszázados ünneplésre?
 
– Ünnepi program-sorozatunk három nap alatt fog lejátszódni, lezajlani december 11. és 13. között. 
December 11-én, csütörtökön este a G. Caféban kezdünk, ott én leszek a házigazda, Markó Bélával és Gálfalvi Györggyel (a lap volt főszerkesztőivel) fogunk elbeszélgetni a Látóról, világról, irodalomról, az elmúlt negyedszázadról, mindenről és mindenkinek. Minden valamikori olvasónknak s minden lehetséges, mostani olvasónknak is különösen a figyelmébe ajánlanám ezt a hármas estet, hiszen érdemes lesz meghallgatni, hogy honnan indult, mi volt a huszonöt év alatt, és ez alapján hol tart most, merre tarthat éppen a Látó?
A második esemény szintén a Gében lesz, december 12-én, pénteken este, amikor Láng Zsolt fog elbeszélgetni Bányai Évával, Mihálycsa Erikával, illetve Csaplár Vilmossal és Márton Lászlóval. Reményeim szerint ez a decemberi, jubileumi lapszámunk elő-bemutatója is lehet egyben, hiszen a negyedszázadról, nyolcvankilencről és a fordulatról is fog szólni „A fordítás terei” kapcsán…  
Harmadik ünnepi estünk december 13-án, szombaton este 6-tól, a Nemzeti Színház jóvoltából, annak Kistermében kerül megrendezésre, ez lesz az idei Látó-nívódíjak átadása, melynek nívóját és fényes sikerét az idei díjazottak (Benedek Szabolcs, Fekete Vince, Kincses Réka, Varga László Edgár) jelenléte mellett, remélhetőleg, egyéb emlékezetes meglepetések is emelendeni fogják. Így például az este 7-től ugyanott bemutatandó közösségi felolvasás, szókoncert: 1989 – Szövegek szimfóniája, amely negyedszázados decemberünk és jubileumi lapszámunk méltó betetőzése és apoteózisa lesz… Ad astra…  És ezt kívánnám a Látónak is. Fölöttünk a csillagos égbolt – és bennünk a szép, az irodalom… Avagy még mi is?