Hétfő, 2019. november 18.
JENŐ napja
Menü

Margó

Csütörtök, 2013. szeptember 19. | Dimény Lóránt

Az a tíz év


Tíz éve, azt mondod. Tíz év alatt változott meg minden, láposodott el a zöldségeskert, száradt ki az ének. 

Tíz évvel ezelőtt nem itt éltem, és tulajdonképpen nem is hittem volna, hogy valamikor visszatérek még ebbe a városba. Nem ez volt a jövő, nem így, nem itt. Nem tudtam pontosan, mit is szeretnék, hol lennék majd otthon, és abban a tétova kolozsvári magányomban Vásárhely alázatosan a homályba lépett vissza. Várakozott.

Ültünk a Mărăști-ben, a füstös betonrengetegben, 6 útkereső csávó, és félig viccesen megfogadtuk, hogy egy napon majd találkozunk Vásárhelyen, hogy megváltoztassuk a viszonyokat, hogy hazahozzuk mindazt a tisztánlátást, amely mindennél világosabban mutatta fejünkben az irányt, és az erőt, amelyet magunkban éreztünk hozzá, hogy kövessük. De tulajdonképpen egyikünk sem gondolta komolyan, hogy ez egyszer valóra válhat, hogy mi haton valaha újra Vásárhelyen élhetünk, mint egyszer, a napsütötte középiskolai évek alatt. Én őszintén nem hittem.

Akkor még nem értettem, mily lassan őröl helyenként az élet malma. Mindennek ideje van és rendje, vannak dolgok, amelyek csendben kivárják a saját idejüket, beérnek.

Látszólag annyifelé indultunk, ahányan voltunk. A fogadalmunk pedig lassan feledésbe veszett, mert mintha bármerre lehetett volna menni, csak éppen Vásárhelyre nem lett volna semmi értelme. Mindenkinek be kellett járnia a saját útját, meg kellett vívnia a saját kis meccsének első meneteit. Én pedig bármerre mentem, mindenütt jól éreztem magam, csak egy kicsit olyan ábelesen.

Aztán én lettem az utolsó a hat közül, aki visszatért. Hazajöttem. Visszatértem. Nem erőltetve, nem bármi ideológia által vezérelve, csupán kielégítve azt az elemi igényt, hogy nyugalomban érezzem magam. Úgy lenni, hogy közben megpihenni.

Közben eltelt tíz év. Megváltoztam. Megváltozott, persze, a város is. Szinte nem is tudom, milyen volt, de néhány éve gyorsan leírtam magamnak, nehogy megfeledkezzem róla. Persze, kár lenne. Persze, ma már vajmi kevés a jelentősége. Annál fontosabb, hogy itt, itthon, és egy majdani regénynek a hőse vagyok.

Egyesek érkeztek, sokkal többen mentek. A kövön lassan sült tükörré a tojás. Azon kaptuk magunkat, hogy helyzetté érett az akció, nem nézők vagyunk már, hanem mi rohanunk a kapu felé. Ilyenkor nem kell mást tenni, csak belőni a léc alá. Most mi vagyunk ennek a játszmának a játékosai. Spílerek. Szelídek és ravaszok.

Én pedig ezért is jöttem vissza, hogy mozogjon az a labda, mozduljunk el valamerre. Ezért volt katartikus az egymásratalálás a srácokkal itthon: szinte egyszerre döbbentünk rá, hogy készen áll a csapat.

Értelek, Boróka, érzem, miről beszélsz: tiszta vizet a pohárba, nevezzük nevén a dolgokat. De odafordulással és szeretettel tegyük, hiszen egyébiránt félő, hogy a bugyros kritika nem serkent, hanem az agyagos földbe döngöl, meddő indulatokat, gerjedő epét fakaszt. Tudod, a kritika módszertana. Idő kell és türelem, nyugodt, higgadt önreflexió. Csak egy kis esélyt adj, csak egy résnyit, hogy besüssön az áldott Nap, mert egyébként a végén tényleg elhisszük, hogy végképp homályra vagyunk ítélve. Ezt pedig egyikünk sem szeretné.