Hétfő, 2019. november 18.
JENŐ napja
Menü

Margó

Kedd, 2013. szeptember 17. | Parászka Boróka

Civilválság


Megszámlálhatatlanul sokszor hallom mostanában, hogy „elmúlthuszonhárom év”. Ezt olyan lendülettel, olyan meggyőződéssel szokták mondani Marosvásárhelyen, mintha  minden további érv szükségtelen lenne, minden kérdést, és választ azonnal sutba lehetne dobni.  Egyszerű társasjáték ez, aki a másikát falhoz tudja szorítani ezzel a kérdéssel, „mit tettél te az elmúlthuszonháromévben” az győz. Aki hamarabb huszonháromévezik, azé a pont. Nem állíthatom teljes bizonyossággal, hogy ez marosvásárhelyi találmány, mert az „elmúltnyolcévezés”, az „elmúltnégyévezés” és társaik hasonló  módon működnek, a mieinknél nagyobb közösségekben is.

Van emögött a kérdő-állító-ítélkező mondat mögött egy súlyos szerepzavar, amely azonban a mi városunkban az átlagosnál  is nehezebben  kezelhető formában jelentkezik. Míg máshol az „elmúltazók”  mégiscsak versenytársakként, összemérhetőkként  szólalnak meg (pártpolitikusok pártpolitikusokkal fordulnak szembe), addig nálunk a teljes magabiztosság, a vissza nem kérdezhetőség, a kritikán és számonkérésen kívüliség biztos talajáról beszél az, aki beszél. Ezt nevezik ma Marosvásárhelyen civiszférának, -érdekérvényesítésnek, civil kurázsinak.

Ahhoz hozzászoktunk, hogy a politikusok munkáját élesen (sokszor szakszerűtlenül, sokszor etikátlanul, de mégiscsak élesen) bírálják ebben a városban.  Jobb volna több szakszerűség, és nélkülözhetetlen az etika, de az, hogy van igény a politika ellenőrzésére, az mindenképpen ígéretes és becsülendő.

Az viszont szokatlan, hogy a civilszférát is mérlegre tegyük, hogy civilek nézzenek szembe civilekkel, önmagukkal.  Minden politikára irányuló ellenőrzés, nyomásgyakorlás csak akkor hiteles, ha a civilek valóban civilek.

Vannak-e Marosvásárhelyen civilek? Van néhány olyan kezdeményezés (mint az általam nagyra becsült kerékpáros mozgalom például), amely alapján azt mondhatom, hogy vannak. Van-e civilszféra? Szervezett, tudatos, programszerűen működő civil társadalom viszont nincs. Ha lenne, akkor nagyon sok minden másképpen működne ebben a városban. Másként tevődne fel az Azomureș-ügy, a környezetvédelem, már rég megoldottak lennének a kerékpáros forgalom problémái, és olyan közösségi gondokra is több figyelem összpontosulna (például a közlekedésbiztonság), amelyekről nem, vagy alig beszélünk.

Mondhatja a kedves olvasó, hogy igaztalanak és felszínesek a kérdéseim, mert nagyon sok minden nem oldódott volna meg, ha nincs civil nyomásgyakorlás, és biztos, hogy a példák sorát a Bernády-névadás nyitná. Erre csak azt tudom válaszolni, hogy ami a Bernády-ügyben eddig történt, az zömében politikai kérdés volt. Politikai eszközökkel, politikai intézményekben felvethető, képviselhető feladat. A civilek ehhez hozzá tették a magukét, biztos vagyok benne, hogy csupa jó szándékkal. Azonban azt nem tudom mondani, hogy mindig csak civilként léptek fel. Sokkal inkább tűntek az eddigiek egy választási időszakon kívüli, „száraz” kampány fejezeteinek, amelyekben valós, illetve civilszervezetnek álcázott politikai pártok versengtek egymással, de inkább egymás ellen.

 Tanulságos volt, mert nagyon sok energia ment el erre az egymásnak feszülésre, olyan erők, amelyeket a névadást ellenzőkkel szemben kellett volna fordítani. Ha lett volna csapatjáték, mint ahogy nem volt, hamarabb, és a magyar közösségen belül kevesebb sérüléssel, veszteséggel le lehetett volna zárni ezt a kérdést.

 És hamarabb elkezdődhetett volna a valódi civil munka, amelynek elvégzése még várat magára. Az ugyanis, hogy a marosvásárhelyi általános iskola homlokzatára kikerül a Bernády névtábla örömteli, de vajmi kevés. Ha nem lesz a névtábla mögött, összehangolt, átgondolt, valódi történelmi tudással megágyazott és megerősített közösségi tudás (amely nem egyszerűsíthető le az „elmúltozásra”), akkor ebben az iskolában soha nem fog megerősödni, helyet találni magánk a Bernády szellemiség.  És ez a kisebb képlet érvényes az egész városra is.

Ősz van, ilyenkor a civil feladatok megsokszorozódnak. Tele van a város albérlet után kujtorgó, kiszolgáltatott székelyföldi diákokkal. De szép gesztus lenne, ha a város lakói, civilek, összefognának, hogy az ide tanulni érkezők könnyebben találhassanak maguknak lakhelyet. Ne legyenek kiszolgáltatva a piaci ügyeskedésnek, az árversenynek. Ha mi, így civilkurázsival azt mondanánk, mi vagyunk a Székelyföld szellemi központja, gyertek ide tovább tanulni a Sapientiára, a MOGYE-ra, a Művészeti Egyetemre, és valóban otthon fogjátok érezni magatokat, mert az egész város mögöttetek van.   Azt is látni, hogy minél több a diák, annál kevesebb a jól képzett pedagógus – egyre súlyosabb a pályaelhagyás mértéke. Mennyi tartást adna a városnak, ha össze tudna fogni a saját tanáraiért. Díjakkal, különböző támogatási formákkal, magán (civil) tőkével erősítené a pedagógusait,  és mindenek fölött odafigyelne rájuk, megbecsülné őket. A sor hosszú: orvosaink, színészeink, nyugdíjasaink, sérültséggel élő társaink – hadd ne folytassam ki mindenki érdemel figyelmet – mögé ugyanígy fel lehetne sorakozni. A város zárhatná sorait, feltéve, ha  vannak, akik sorokba tudnak rendeződni, ha élnek itt valódi civilek.