Péntek, 2020. augusztus 14.
MARCELL napja
Menü

Margó

Kedd, 2013. április 16. | Lokodi Imre

Nagyállomás tér


Mi sem úgy festettünk, mint akik alpakka kést, villát hagytak  otthon a nagy ebédlőasztalon.

Mert mire gondol az ember, ha leóvatoskodik a hajnali vonatról, Székelykocsárd felől jövet.  Nekem a nagyhasú asszony jut eszembe mindig, hogy kezit csókolom, Etelka  néni. Hm, nem egészen stimmelt, hogy hajnali öt óra tíz perckor kezitcsókolomozunk Vásárhely alsó fertályában, de másként hogyan, Etelka néni? Várjon, mondta a gutaütésre hajlamos asszony, hozok magának melegebbet. Ettől a megkülönböztetéstől hült ki végképp az előttem szánkázó inoxtál két tükörtojás szeme, meg lett csúfolva szépen a túlsó asztalnál ülő, számból minden falatot kinéző proletárdiktatúra. Hagyok neked is, mondtam a proletárdiktatúrának, Etelka néni viszont intett, azért ne legyek olyan nagyvonalú vele. Etelka néni szokta mondogatni a borostás, fogatlan proletárdiktatúrának, hallja Elemér, húzzon el a jó büdös életbe, rossz magára nézni, a zembernek egy csepp étvágya sincsen.

Elemér, a fogatlan, borostás proletárdiktatúra elhúzott a jó büdös életbe, később hallottam, hogy a város költségén temették el, a végtisztesség előtt valaki lehúzta lábáról a  Clujana bakancsot, de fent van az Isten.

Ezután csatlakozott hozzám Feri, aki azt mondta, hogy Radnóton vagy hol, ipari iskola kollégiumának nevelője, de mások szerint egy pontytenyészet éjjeliőre volt, hazafelé mindenesetre Elias Canettit olvasgatott (Kriterion), kétszer monták meg neki a színin, hogy reménytelen eset.

Nos akkor mi van itt, senkinek nem jutna eszébe hasznot húzni ebből a hajnali öt óra tíz perces állapotból? A francba a kínai szemüveggel, mert azt kínált a múltkor is a szépasszony nekem, miközben egy Etelka-méretű, vörös hajú nőszemélynek valami lámpavörös tangát nyújtogatott. Ott, ott, azon a helyen, ahol a nyolcvanas években rendszerint bekaptam a sonkást. Ott, ott, a Nagyállomás téren, a táltológatóban.

Emlékszel, Feri? A rendszerváltás után nem sokkal azt mondtad, ne járjunk többé oda, mert szégyen lenne ránk nézve, ha rajta lennénk a rendszerváltás veszteseinek csoportképén  úgy sajtóilag, mert megtudtad, hogy a megyei napilap oda jár szocióriportot írni, és erősen éles, kifejező képeket szokott keccinteni a faszi. 

Nem járunk többé a Nagyállomás térre, a vonatról is ritkábban óvatoskodunk le, talán Etelka néni napi háromszor Betaloc-zocot szed, a táltologató csődbe ment, vagy szégyellné folytatni úgy a magánkezdeményezésű szociális gondoskodás, ahogyan a Nagyállomás téren az állambácsi tette, pedig esküszöm, most is sok ember száll le a vonatról Székelykocsárd felől jövet, jön tán rendszeresen a pontytenyészet éjjeliőre is, Elemér nincs, hogy lehúzza a nívót, a sajtó meg szocióriportot megnyugtatóan ritkán hoz.

 *** 

Itthon járt a régi vásárhelyi Feri, jártunk egyet, szezon előtti nyári kertek, bent hegedűszó, szia, Vidám Gyula. Vártam, hogy Feri  jön valami újabb vásárhelyiséggel szokása szerint, vastagon kent pletykával, de nem jött, mert azt mondta, nincs a városnak zaftos története, nincs humora, se egészsége már. 

Ferivel, mi régi fazonok, egy belvárosi restiben vacsoráztunk, felemlegettük az „Olt” vendéglőt. Aki ismerte, tudja, hogy a  „fuszulykabár” az egykori Kossuth és a Lenin utca sarkán állt. Merthogy elfogytak a rendes napszámosok, fuszulykabár sincs,  Kossuth utcával elfogyott a  Lenin utca is minden szem babjával, ahol két kezdő novellistát hallgattam rendszerint, amint teregettek szennyest, diszkréciót, bugyit, harisnyát, lájbit és haskötőt, szépasszonyt és párttitkárt.

Feri elmondta, hogy ő most a Lehel piacon, ha nem csurran, cseppen, viszont nem tudja elképzelni, hogyan bírjuk mi ezt az állapotot, a rohadt, rágós húst? Ekkor csattant fel valahonnan a pincehelyiség mélyéből Elemér, a borostás és fogatlan proletárdiktatúra: te, Feri, a kurva életbe!