Hétfő, 2019. november 18.
JENŐ napja
Menü

Margó

Szerda, 2013. május 22. | Farkas István

Személyek és ügyek


Többször elgondolkodtam már azon, hogy van-e valóságismerete a marosvásárhelyieknek. A folyamatos, magyar-magyar feszültséget szülő, egyre töményebb frusztráció a nemleges választ igazolja.

Ott voltam azon a kerekasztal-beszélgetésen, amelyet a Bolyai Klubban szerveztek, Marosvásárhely kultúrájának múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Éppen ezért hallottam elhangzani a nyilvános vita egyik legfontosabb mondatát. Kelemen Attila Ármin, akit (idézek) „nem nagyon látni vásárhelyi művelődési rendezvényeken” (és még mellesleg nem is tősgyökeres Marosvásárhelyi, szégyellje magát, hogy nem itt született), merészelte azt mondani, hogy Marosvásárhelyen „nem ügyekről beszélünk, hanem személyekről”. Ennek ellenére például a Flekkenburgerek lázadása című, Népújságban megjelent publicisztikában már ránézésre is féltucatnyi személynevet, illetve személyre való utalást találunk. És szinte csak és kizárólag negatívumokat ró fel: „a moderata közismerten nem a kellemes csevegések, az összeférhetőség vagy a jóleső csapatmunka híve”, „kultúrszociológiája igencsak hasonlított a manapság divatos léggömbelméletekhez”, „az intézményeket nem szabad hogy pártérdekek és szimpátiák uralják (pl. a közszolgálati rádió)”, „Nem inkább arról van szó, hogy a beérkezetteket irigylik a kívülrekedtek? [képzőművészek]” (Apropó személyek és apropó ügyek.)

Mikor fogunk túllépni Marosvásárhelyen a személyeskedésen, a kisebbségi frusztrációkon, mikor fogjuk tudni elfogadni a másik fél véleményét, meglátásait? Mikor hagyjuk abba a sértő megbélyegzések egymás fejéhez verését, és jövünk rá arra, hogy ez tulajdonképpen álértelmiségi attitűd, amely azonnali eredményt vár, és a körömrágásban nem veszi észre azt, hogy zsákutcába kergeti a legnemesebb ügyet is? Azt meg sem merem kérdezni, hogy honnan van erkölcsi alap Marosvásárhelyen arra, hogy szóvá tegyük azt, hogy ki kit merészel meghívni a saját (!) rendezvényére. (Apropó személyek és apropó ügyek.)

Mert a Flekkenburgerek lázadása című írás tetszik-nem tetszik, semmi másról nem szól, csak személyeskedésről, és a szöveg tárgyilagosnak tűnő része nem más, mint maszatolás és fölösleges „okoskodás” (vagy ha úgy tetszik, sznobéria), amely jobban el van foglalva önmagával, mintsem azzal, hogy felismerje (ha nem is fogadja el), hogy vannak másként gondolkodók, akiknek szíve joga azt mondani, hogy a Vályi Gyula emlékszobor sok szempontból kifogásolható, hogy a „klasszikus” képzőművészet mellett (nem helyett!) teret kell adni a fiatalok kortárs alkotásainak is vagy azt, hogy nyitni kell a nem hivatalos kultúra felé.

S ha már itt tartunk, ne áltassuk magunkat azzal, hogy mennyi kulturális rendezvény van Marosvásárhelyen, hisz jól tudjuk, hogy a mennyiség és a minőség nincsenek mindig összhangban. Valóban számos kiállítás nyílik városunkban (jut eszembe jelezni: én sem itt születtem), de nem-e kellene helyet adni fiatalosabb kulturális törekvéseknek? Nem-e kellene helyt adni az új sarjadásoknak is, ha már vannak? A fiatal művészettörténészeknek is? És nem a személyek miatt vagy ellen, hanem az ügy miatt, azért, hogy a város jövője is kultúrszocializálódjon, és ne rekedjen az underground térben.

Marosvásárhely és Marosvásárhely lakossága többet érdemel a személyeskedő, felszínes „megaszondásoknál”, megérdemli azt, hogy ne flekkekben bíráljuk a kulturburgságát, illetve azokat, akik helyzetben vannak, illetve hoztak. Olyan embereket, akik vélt vagy valós felsőbbrendűségüket levetkőzve nem keresztbe, hanem hozzátenni akarnak valamit a várost szolgáló ügyekhez. Az ügyekhez és nem a személyek amúgy is sokak által tépázott nevéhez.