Hétfő, 2019. november 18.
JENŐ napja
Menü

Margó

Szerda, 2013. szeptember 11. | Parászka Boróka

Vásárhelyi polgárháború


Tíz éve költöztem ebbe a városba, választott otthonomba. A mai romokon arra a városra már nem ismerhetek rá. Akkor is volt erre valamiféle feszültség. Voltak nagy viták, nézeteltérések. Pontosan lehetett tudni, hogy ki mit gondol, hogy „ki hol áll”. Legtöbben nem álltak sehol a város lakói, hanem ültek a maguk, megszokott, mindennapjaikhoz koptatott kávézó asztalaiknál ebben a kedves kávézós-kocsmázós térben, és mondták, mondták a magukét, maguknak, másoknak, figyeltek egymásra az emberek.

Vibrált a levegő Marosvásárhelyen még tíz éve. Akkor úgy tűnt, hogy készül valami, születőben van valami új, valami izgalmas, valami nagyon helyiérdekű, de messzire sugárzó.  2003 őszén, azt hiszem épp az Alternatív idején a Bolyai utcában találkoztam Kolozsvárról átruccant diákokkal, vendégekkel? Szomszédolókkal. Eckstein-Kovács Péter ült a Tutun egyik kávézóasztalánál, és kiszólt az ajtón, feddőn-dicsérőn, hogy mi a fene van itt, hogy már Kolozsvárról is ide kell járni izgalmasabb szellemi kalandokért.

Tíz év eltelt, és mindaz, ami ez alatt született mostohagyerekké, mellőzötté, nem szeretetté, lenézetté, meg nem értetté vált. Nagyon sok minden pedig meg sem született, elvetélt. Veszteség veszteséget ér.

Nem kérdezem meg, hogy miért. Fel nem tett kérdésemre – erre felé szokatlan módon – nincs határozott válaszom sem. A miértek, a magyarázatok alatt van egy mélyebb emberi réteg, terjeszkedik az egyre bűzösebb mocsár, amely mindenkit fogva tart. Süllyed a város.

Marosvásárhely – Erdély szíve – Erdély-szerte ma elrettentő példa. Az emberek közötti embertelen konfliktusok, az etikátlan, érzéketlen, gátlástalan hadakozások nyugodni, dolgozni, örülni képtelen vidéke.

Ne mondjátok azt, hogy mindez a románok miatt van. Olyan szembenállások, leszámolások, mint amilyenek a magyar közösségen belül vannak: példanélküliek. A „kicsinálásnak” ezt a kultúráját, amelyet marosvásárhelyi magyarok űznek egymással szemben, nem támogatja a nacionalizmus hübrisze, évszázadok alatt kiérlelt taktikái. Nem a románok kényszerítenek bennünket arra, hogy egyeljük saját közösségünket, megszabjuk, ki juthat szóhoz, levegőhöz és ki nem. Saját magunkat nem bírjuk elviselni mi magyarok. Ha mások bélyegeznek meg minket, jó, ha tudomásul veszitek: a billogot mi adjuk a kezükbe. Bátorítjuk a címkézést, hiszen mi magunk is ezt tesszük magunkkal, tálcán kínáljuk fel saját fejünket.

 Ami velünk történik, az nem írható a politika számlájára sem. Mert Marosvásárhelyen nincs politika, közös dolgainkat nem tudjuk, nem akarjuk közösen rendezni, még akkor sem, ha a közeledés látszatát ilyen olyan szándékkal fenntartjuk, mímeljük. Úgy van pártoskodás, hogy pártjaink sincsenek. Egyik rég meghalt, másik meg sem született.

Nincs ideológiai, tartalmi, szembenállás sem, csak a nem tudás zsigeri felszíne. Az egymásról alkotott sejtelmek, az egymással szemben táplált indulatok robbanóelegye. Ma már csak azt tudni, hogy ki hol áll, de azt nem, hogy ki mit gondol. Az sem biztos, hogy gondol-e itt bárki bármit is. Eltűntek, megszűntek a nagy beszélgetések, a nagy vásárhelyi viták. Hiába is kapnánk jogot az agorára, nem tudnánk mit kezdeni a város közepén magunkkal semmit. Családok, baráti társaságok estek szét az elmúlt években a megmagyarázhatatlan, feldolgozhatatlan konfliktusaink között, ebben a nagy sötét vásárhelyi semmiben. Ahhoz szoktunk, hogy átmegyünk az utca másik oldalára, hogy elfordítjuk a fejünket, hogy kerüljük egymás tekintetét, zsebre dugjuk a kezünket, ha találkozunk. Nem ahhoz, hogy belakjuk a várost, amiről mi magunk mondtunk le, amelyet mi magunk rombolunk, mindennapos, szívós munkával.

Lehet, hogy mindazt, ami itt történik „tanultuk”, úgy hoztuk, hurcoltuk ide.  De amit tanultunk, (Bukarestből, Budapestről?) megsokszoroztuk.  Lehet, hogy igaz a frontváros elmélet. De a frontjainkat magunk képére és hasonlatosságaira alakítottuk. Virágoskertjeinket dúltuk fel, hogy belbirtokaink legyenek a lövészárkok.

Azt kérdezitek, mit kéne tenni? Semmit nem lehet tenni. Így, mint eddig, reménytelen. Ha nem köttetik különbéke, akkor nem lesz itt semmi.  Minden egyes egymás felé dobott szó, sértés a kollektív öngyilkosság újabb eszköze. Nemzeti kannibalizmus folyik, feléltük a lelki-szellemi tartalékokat, kiszolgáltatta magát ez a közösség.  Száraz, vértelen polgárháború zajlik, az áldozatokat, a sebesülteket mindenki látja, és mindenki magára hagyja. Az egyetlen menekülési útirány a támadás. Ez egy olyan háború, amelyben ha győzünk, akkor elveszünk, jól gondoljátok meg.