Ha irodalom… hadd hangsúlyozzuk, hogy kissebségi léthelyzetünk, valamint a napjainkban igencsak elterjedt angol-kultusz miféle előnyökkel jár: három kultúra (magyar, román, angol) irodalmának remekműveit olvashatjuk, a nyelv teljes pompáját élvezve. Azt tanácsoljuk, hogy az olvasók küzdjenek meg e három nyelv fortélyaival, és ha tehetik, kerüljék a fordításokat. Sajnos nem minden műfordító rendelkezik Arany János szókincsével és mesteri technikájával.

            A barokk irodalom esetében pedig rendkívül nehéz feladat vár a fordítóra. Gondoljunk csak az előszeretettel használt jelzőkre, amelyeket úgy kell átültetni anyanyelvünkbe, hogy értelmükbe árnyalatnyi különbség se jelentkezzen, és a csűrt-csavart barokk körmondatok egysége megmaradjon.

            A fentiekre hivatkozva úgy döntöttünk, hogy magyar barokk regényt fogunk olvasni, olyat, amely hűen őrzi a barokk irodalom hagyományát.

            Dugonics András Jólánka, Etelkának leánya című regénye a tökéletes választásnak bizonyult. A két évszázados kötetre rejtélyes körülmények között bukkantunk rá a könyvtárnak egy eldugott részlegén. Szavait több mint 200 éve vetette papírra a magyar irodalom barokk regényének megteremtője, a regényben kibontakozó történet pedig több mint 1000 évvel vezet vissza a múltba, a Honfoglalás utáni időszakot eleveníti meg (kiemeljük, hogy ez egy ál-történelmi regény).

            Dugonics regényét a barokk és a felvilágosodás határmezsgyéjén írta, a XIX. század magyar irodalmának legnagyobb sikere lett. Tanúja annak, hogy mekkora elmaradottsággal kellett megküzdenie irodalmunknak abban az időszakban, figyelembe véve azt, hogy az európai felvilágosodás és a magyar barokk virágkorában született.

            A barokk világ létértelmezésének, embereszményének szemléltetése céljából bevezetjük olvasóinkat a mű cselekményébe. Az események felvázolása azonban igen felületes lesz, ugyanis a műben számos jelenet kapcsol vissza az író előző regényére, az Etelkára, egy bonyolult és szerteágazó, jellegzetesen barokk cselekményszerkezetet eredményezve.

            A mű főhősei a honfoglaló Árpád gyermekének, Etelkának a lánya, Jólánka, valamint Gyula vezér hadnagy fia, Gyulafi. A regény a két fiatal szerelmi történetét mutatja be, kiegészítve azt egy vallásos téren futó szállal is, amely a mű alapgondolatát bontja ki, a katolikus vallás fontosságát nyomatékosítva. Az író hangsúlyozottan vallásos világnézete a regény egyik kulcsfontosságú szereplője, Sojmos által nyilvánul meg.  Ő Zoltán fejedelemnek elveszett és kereszténnyé vált bátyja, aki a pogány magyarokat kereszteli. Hősünket, Gyulafi hadnagyot is az igaz kereszténység csodálatosságára próbálja rávezetni. A szereplők formázása a hierarchikus barokk jegyeit mutatja föl. Már a mű elején kiköti Dugonics, hogy főhősei ereiben nemes vér folyik: „Híre vólt már ekkor nem csak Magyar-országban; hanem talán az egész világon-is: hogy Etelkának eredete, és vére igen felséges, erkölcscsei pedig nemcsak nemesek; hanem fényesek- is lennének.”

            Szerb Antal a preromantika jellegzetességeit vélte felfedezni a Jolánkában, de a regény emberideálja pont az, amely ellen a preromantika oly hevesen lázad: a törvények, konvenciók által megkötött, korlátozott ember. Jólánka és Gyulafi tehát a barokk embereszményének megtestesítői: szüleiknek és az égi hatalmaknak engedelmeskednek. Gyulafi beleegyezik abba, hogy elvegye Uszubú lányát, Radnát, mert édesatyjának ez az akarata. Radna tragikus halálát, illetve az esküvő elmaradását Gyulafi égi jelnek tekinti, meggyőződése, hogy ez azt jelenti, hogy ő nem a „sátorosságra” (házasságra) teremtetett.

            A regény istene a barokk Isten, ugyanaz, akit a XVIII. század embere imád, a mindenek fölött álló hatalom. A nacionalista Dugonics azonban a barokk isten fogalmat megmagyarítja. A világ legfőbb uralkodója a Magyarok Istene lesz.

        Stílusjegyek:

            A regény olvasása során figyelmünk főként a barokkra jellemző stílusjegyek megragadására irányult. Elsősorban a hatás tudatos keresése az, ami a regényt barokk alkotássá avatja. Tobzódnak a dekoratív jelenetek (pl. vadászat, párbaj, ünnepély…). Hajlamos a főesemények egymásutánjának megtörésére, gyakran kalandozik el a részletekben. Kitérőket tesz egyes mellékszereplők sorsának elbeszélésekor is (pl. Radna), amit az előző munkáira (pl. Etelka) való visszautalás fokoz. Emiatt a cselekmény nem időrendben, logikusan épül ki. Ez a kígyózó történetvezetés, valamint a végletekig komplikált elbeszélésmód néha a szétesés veszélyével fenyegeti a regényt. A zárlat felől visszatekintve viszont meglepődünk az író magas fokú tudatosságán. A dolgok alakulása mögé soha nem nyerünk betekintést, mindvégig a készet kapjuk, váratlanul és meglepően.

            A barokk világképre a lét drámai értelmezése jellemző. Ez a stílusra is rányomja bélyegét. Az állandó feszültség csak a befejezésben, hosszas előkészítés után oldódik fel. Ezt a hatást az egyes jelenetek eldramatizálására való hajlam is fokozza (pl. Gyulafi lelkiismeret furdalásának kivetítése).

            A figyelem állandó ébrentartását szolgálja az írói meditációk beépítése, valamint Dugonics gazdag történelmi, földrajzi és nyelvészeti ismereteinek beemelése lábjegyzet formájában, olyan részletességgel, hogy a főszövegből néha csak egy-két sor jut egy oldalra.

            A közbeszőtt énekek szintén bontják a kompozíciót. A széthulló tendencia csak a cselekményben figyelhető meg, az alapgondolat mindig szem előtt van.

            A barokk regényírónak nincs természetélménye. Leírásaiban kizárólag földrajzi, történelmi adatokra korlátozódik. Sokszor nem kapunk mást egyszerű felsorolásnál. Máskor ellenkezőleg, élénk jelzők által mozgalmassá és érzékletessé tett leírást olvashatunk.  A mondatszerkesztésnek kedvelt formája a mellérendelés, ami azonban nála gondosan megszerkesztett, bár néhol nehezebben áttekinthető. Gyakran alkalmazza az állandóan visszatérő ellentéteket, a stílust mozgalmassá tevő alliterációt, és az ismétlések különböző formáit. Valamennyi a barokk prózastílus jellemzője.

            Az író tudatosan komplikálja a nyelvet, a kifejezés lehetőségeinek kiszélesítését akarva. Kezdettől fogva, hol tudatosan, hol akaratlanul újítja a nyelvet. A népnyelvvel való kapcsolata az első pillanatban szembetűnő („dücső fejedelem”). Ezzel azonban nem a népi világot akarja ábrázolni, gondolatvilágát, kifejezési formáit, hanem a legkülsőségesebb értelemben vett  népi nyelvet (ő-zés, tájszavak használata; szólások, közmondások: „Órodra nem köthetöm”, „Itt-hon sütni a makkot”). A népies elemekkel átszőtt nyelvvel a barokk stílusideált valósítja meg, amely szereti a közmondásos fordulatokat.

            Dugonics hősei a végletekig következetesek, válaszutakról, lelki harcokról semmit sem tudnak. Az írónak az egyéni iránt nincs érzéke, a lélek fejlődése nem érdekli. Ami a lélekben végbemegy, azt csak külső megnyilvánulásokon, testi elváltozásokon keresztül ábrázolja (pirulás, elfehéredés, reszketegség). Aprólékos behatárolással nem törődik, durva ellentétekben lát mindent: csak jó van és rossz.

            A szöveg olvasása közben számtalan olyan részletre bukkantunk, melyek hasznosak lehetnek a mai ember számára is. Íme a számunkra legkedvesebb:

„Fiam! Csak azért jónak lönni, mert a’ roszra alkalmatosságot nem találsz, nem oj tökélletös Jóság: mint magát az alkalmatosságokban firfiasan meg-tartóztatni. – A’ Kúcsot tehát reád – szerencsédet penig mind önnöd erkölcsödre, mind a’ Meny-éginek Röndölléssére bízom. – Vígyázz magadra. – Isten velünk; Senki ellenünk.”(Sojmos)

A bemutatott helyzetek között is bőven akadtak olyanok, amelyekben akár a mi generációnk tagjai is magukra találhatnak. Végül a következőt választottuk:

„Mert valamint Gyulafinak unalmas vólt az esztendő végét meg-várni Sojmoson, úgy Kaléta-is igen nehezen várhatta Budán és Szegeden annak az örökkön-tartó esztendőnek utóllyát.[…] A’-mi több (és Gyulafinak szívvét egészen fel-dagasztotta) az vala: hogy Kaléta (ne-hogy Pajtárs-kis-aszszonyai túl észre-vétessen) az ablaktúl egy-kevesé el-távozott, bé-vonta magát a’ falhoz, és szembe-tünő jellel által-hívogatta a’ Hadnagyot. Ezzel a’ világos jellel meg-győzettetvén Gyulafi; röpülni akart a’ levegőben: hogy Kalétánál teremjen.[…] Nyitva hagyván tehát nem csak a táblát; hanem az ablakot-is; tudtokra adta ama’ Kegyeseknek: hogy szél-hordtta lábaival a’ Kastélyba menne.[…] Maga maradtt tehát Kaléta, mi okbúl, de dobogni kezdett kis szivve.

            Nem sok üdő várva, reá-nyitotta Gyalafi az ajtót. – Eleibe ment a’ Kis-aszszonnak, és őtet meg-üdvözlötte – Kaléta pedig ülve fogadta-el az üdvözletet. – A’ Hadnagy osztán fel-emelte magát, de egy szót se szóllott – Nézegeltek egy-másra, pedig oly szegesen: hogy a’ szemek a’ Nyelvnek kötelességét láccattatnának végbe vihetni. – Azt csudállotta egygyik a’ másikban, a’-mi magában-is csudára méltó vala.”

            Az idézet (valamint a regény egésze is) egy igaz, tiszta érzelmeken alapuló szerelem egyénre gyakorolt hatásait, valamint kibontakozását szemlélteti. Bizton állíthatjuk: Jólánka (Kaléta) és Gyulafi szerelmében semmi sincs, ami hamisnak nevezhető. Majdnem egy esztendőig nem látták egymást, mégis szomjazták egymás pillantásait, itták egymás szavait. Meggyőződésünk az, hogy ez a szerelem a XXI. században is lehetséges, s hasonlóan a regényhősök benső harcaihoz, lelki vívódással, szédületesen gyorsan dobogó szívvel jár. Ezzel szemben a hamis „szerelem” egyszerű. Létezett az akkori törvények által uralt világban, jelen van a mi demokratikus, szabadelvű társadalmunkban is. Másképpen nyilvánul meg, de ugyanazokra a fogalmakra vezethető vissza: pénz, hatalom. Egy évezreddel korábban a társadalmi rang volt a kiindulópontja, az okozója, manapság egy magasabb státusz elérése a cél. A különbség ég és föld, mégis egyformán kicsinyes, egyformán hamis.