Az 1788-ban kiadott mű rajtvonalat jelentett a magyar regényírásban. Az "Etelka, egy igen ritka magyar kisasszony Világosvárott Árpád és Zoltán fejedelminek idejében" tizenhét év alatt már a harmadik kiadást is megérte, ami akkoriban egészen elképesztő teljesítménynek számított. A mű jól megkomponált szerkezetű barokk regény. A magyar irodalomban ez még forradalminak számított, Európa nyugatibb felén azonban már megkésettnek számít.

    A regény a Honfoglalás után játszódik, amikor Árpád fejedelem felosztja vezérei közt az országot. Huba vezér kapta Világos várát, és sor kerül a világosi templom felszentelésére. Huszonnégy szűz közül választották ki az áldozati bárány szerepét játszó lányt. A választás Gyula leányára, Etelkára esett. Az érkező vendégek között megtaláljuk Szeged urát, Zalánfit is, aki beleszeret a lányba. Az áldozatot a főpap a templom bejáratánál várja, majd fáklyás ífjak előtt vonul el Etelka, s az utolsó, aki átnyújtja a fáklyát neki, ismeretlenül is nagyon megtetszik a leánynak. Később megtudjuk, hogy Etelének hívjak az ismeretlent, aki mesterséget jött tanulni. Azonban Világosnak, Huba vezér leányának is megtetszik. A fejedelem az ifjút Budára szeretné hívni.
    Árpád Zalánfihoz megy vadászatra és Etelka kutyája talál vadászat közben egy faládát, benne egy halott gyerek csontvázával. A különös titkot csak a dajka, Rima ismeri.
    Világos közben azt próbálja megoldani, hogy Etele az édesapja seregébe kerüljön. Etelka minden erejével azon van, hogy ezt megakadályozza, de még a fejedelem is ellene van – szerinte Világos legyen Eteléé, Etelkát pedig Zalánfi vegye el. Eszerint Etelének Világossal kéne Budára érkeznie, de ezt Etele elutasítja, bosszút forral s megszerzi magának Árpád tanácsadóját, Rókát. A tót származású tanácsadó egy minden aljasságra képes, kiszámíthatatlan alak, aki Árpád fejedelem halála után annak fiát, Zoltánt nevezi ki fejedelemnek. Ezzel el is éri célját, mivel az ifjú fejedelem vakon megbízik Rókában, aki így mindent tud irányítani hátulról. Börtönbe juttatja Etelét, elterjeszti, hogy Zoltán szerelmes Etelkába. Az aljasságokra azonban rájön Zoltán felesége, Hanzár, ezért Rókát elítélek s kivégzik.
    Innen kezdenek a dolgok letisztulni; Etele elárulja, hogy valójában ő a Krjelbe szakadt magyarok fejedelme. Etelkáról kiderül, hogy valójában nem is Gyula, hanem Árpád gyermeke. Születésekor Gyula feleségének gyereke halva jött a világra, miközben a fejedelem felesége már a második gyereküket szülte meg. S mivel Árpád nem szereti a többgyerekes nőket, így egyszerűen Gyula feleségéhez került Etelka.
    Etelka és Zalánfi házassága elkerülhetetlenül közeleg, nincs már mód megállítani, ezért Etele párbajra hívja Zalánfit. Meg is sebesíti, viszont a lány is megsérül. De a sebe nem súlyos és végül a két szerelmes összeházasodik.

    Ebből legelőször a bonyolult, érzelgős történet a legszembeszökőbb. Szerkezete kacskaringózó, a fővonal több szálban fut szét, míg újra egyesülnek a megoldásnál. A barokk írók és költők egyik fő célja a küzdelem, az erő, a szenvedély ábrázolása. Mindez tökéletesen megragadható Dugonics művében is, hol a szenvedélytől túlfűtött szereplők minden erejüket megfeszítve küzdenek szerelmükért. Mindez meglehetősen a heroikus regények elkoptatott sablonjaira emlékeztet.
    Az író a múltba nyúlt vissza, regényének tárgyát a Honfoglalás utáni események alkotják. Ugyanígy a barokk sem hoz semmi újat, ami a tárgyat és az eszközöket illeti, csupán azok különös kiválasztása és keverése az újszerű.
    A részletgazdag leírások, a pátosz, a monumentalitás, a szereplők polarizáltsága és felnagyított, eltúlzott jelleme mind-mind barokk jellegzetesség. Az eszményített nő alakját a következőképpen írja le:

„Méltó volt Etelka akármilyen teremtésnek állhatatos szeretetére. Sugár középszerűségre és szertartós rendességre szedettenek eleven tagjai. Bátor ugrálással futkosott a virgonc vér minden életerekben. Megelőzte a hulló havaknak fehérségét a gyenge testet befödő hártya, orcáját nem más pirossággal felváltva, hanem melyeket a fehér liliomok között tapasztalunk, midőn a pünkösdi piros rózsákkal összevegyesednek. […]
Tréfás volt a beszédben, minden szerelemmel. Gyakorlott a társaságokban, de soha nem unalmas. Bátor még a rettentő vezérek előtt is a vakmerőségnek minden jele nélkül. […] Sőt: ha valaha […] valami dolgában másként esett a kocka, semmint felőle remélték: nem annyira ő, mint a szerencse hibázni látszatott. Tudta az észnek birtokában tartani a befogadott nyelvet. Oly eszességgel beszélgetett minden hozzá illő nemes fiúval, hogy ki nem fakadhatna belőle, kit szeretne inkább. […] A napfényhez hasonló tiszta erkölcsei miatt szerették-e inkább, avagy tisztelnék szűztársai, nem tudnád. Mennél tovább társalkodott valakivel, annál inkább nem közönségesebbnek, hanem sokkal méltóságosabbnak tetszett. Ez a valóságos erkölcsnek jele énnálam. Mindeddig az irigység fölött lévén, nemcsak magánál alacsonyabbakat tulajdon nagyságához, hanem a nagyobb eredetű kisasszonyokat is maga középszerűségéhez tudta egyengetni. Kitetszett ragyogó szemeinek méltóságos forgásából oly ritka úriasság, mellyel nemcsak egy házat (ha köznemességű ifjúhoz menne), hanem egy országot is (ha valamely fejedelemtől elvétetne) kormányozni tudna; ha annyi országok lennének, amennyien vannak, akik az országlásra alkalmatosak. Ugyan azért a legtöbb férj fejedelmeknek nem annyira eszére, mint fehérnépe állapotára nézve engedett. Vagy csak ebből is kitetszett, hogy nagyobb lenne, semmint gondolná. Immár az erkölcs természetté válván benne, maga se tudta, mi légyen. Sőt: midőn jót cselekedett, nem azért cselekedte, hogy látszattasson, hanem azért, mert máskép nem cselekedhetett.”

    A barokk korban példaképnek tekintették ezt a fajta tiszta jellemet, ma azonban már ez a pátoszi, részletes leírás legfeljebb mosolyt csalna az emberek arcára, és legyintenének, mondván – ilyen már nincs. Ez a barokk kori világképet juttathatja eszünkbe; a Földön a káosz uralkodik, vagyis a mai világ realitása, a Mennybe a rend az úr, vagyis a regényben ábrázolt világ.