Tous les matins du monde (Minden reggel, All the mornings of the world)

A Minden reggel című francia történelmi drámát, melyet életrajzi elemek fonala sző át, Allain Corneu rendezte 1991-ben, és mondhatni nagy sikert aratott vele. Nem csak a kiváló színészek, de a barokk korszakot idéző zene és díszlet hiteles képet nyújtanak XIV. Bourbon Lajos (Napkirály) uralkodásának idejéről. 1992-ben elnyerte a César- díjat a legjobb rendező, a legjobb filmzene (Jordi Savall), a legjobb jelmez (Corinne Jorry), a legjobb mellékszereplő színésznő (Anne Brochet) és a  legjobb film kategóriákban.

A film a barokk kor két kiváló zeneszerzőjérol mesél: Mousieur de Sainte Colombe és Marin Maraisról. A film külön érdekessége, hogy az idős Marais-t Gérard Depardieu, az ifjút pedig a fia, Guillaume Depardieu alakítja. Colombe és Marais antagonista szereplők, az első magányos, szikár remete, a másik pedig az 1728-ban elhunyt királyi kegyelt, a paloták konyháján kikerekedett, ünnepelt kegyenc.
A film kezdetén egy giccses kosztümbe öltözött, rizsparókás, könnyes szemű emberrel, Marin Maraisszal ismerkedünk meg, aki iránt részvétet érzünk. Egykori tanítójára emlékezik,  Mousieur de Sainte Colombe-ra, akihez gyermeki szeretet és mester iránti tisztelet fuz. Colombe korán elveszíti imádott feleségét, a tragédia után magába zárkózik, életét zenéjének áldozza, és lányai szigorú, ám szeretetteljes neveltetéséről maga gondoskodik. A gyűlöletes polgári környezet rabságából kitörő ifjú, Marin bekopogtat a megtört, Mousieur Colombe-hoz, abban a reményben, hogy tanítványul szegődjön hozzá, de az visszautasítja.Úgy gondolja, hogy a fiúból hiányzik a zene iránti szeretet, nem érzi át kellőképpen, amit jászik. Az idős mestert hamarosan baljós érzések kezdik nyugtalanítani: az ifjú hatásától  félteni kezdi lányait és egész zenei világát. Marin beleszeret a mester lányába, Medeleine-ba. Colombe kis kunyhójába menekülve játszik, eleinte lejegyzi piros füzetébe a dallamok kottáját, majd felhagy ezzel a szokással, az ujjai ösztönösen játszanak a húrokon, a zene lelke mélyébol fakad. A viola da gamba (a tipikus barokk hangszer, a cselló elődje) könnyfakasztó hangja  szeretett feleségét siratja, aki a művész révült pillanataiban látomásként jelenik meg. Minden művész kissé bolond, Comombe is, ennek bizonyítéka, hogy lefesteti a feleségét megelevenítő vízióit előidéző látványt.

Eközben, Marin eltanulja a tehetséges  Medeleine-tól a zene fortélyait, kihasználja őt minden tekintetben, végül elhagyja, és elszegődik a királyi udvarba muzsikusnak. Megtagadja a Mestert, ennek lányát, a Zenét és Istent. Medeleine összeroppan, és végül öngyilkos lesz. A tanítvány hírnévre tesz szert, de mindvégig megmarad benne a ki nem mondott kérdés, amire csak mestere tudja a választ: „Mire jó a zene?” Tékozló fiúként tér vissza Colombe házába, ahol ráébred a zene lényegére: a zene nem pénz, nem öröm, nem boldogság, a zene fájdalom és könnyhullatás, a zene szenvedély, a szenvedély pedig az élet megtagadása.

A reneszánsszal szembeforduló egyetemes európai művészeti stílust barokknak nevezzük. Körülbelül a XVI-XVIII. századot öleli fel, eltávolodik a kiegyensúlyozott, emberléptékű harmóniától. A hangsúly az érzelmek intenzitására esik, a túldíszítettség jellemzi. A szereplok szinte nevetséges méretu parókáitól, a magas sarkú cipokön át, egészen a szalagokkal, csipkékkel túlékesített bársonyöltözékekig megmutatkoznak a barokk korra jellemző formák. A királyi palota monumentális volta és ragyogása már-már giccsesnek tűnik. A film központi karaktere, Colombe a társadalom száműzött művésze, akinek kitartása és a zene iránti szenvedélye már-már heroikus  A feleség képe csupán illúzió, mely valóságnak tetszik (conceto). Az élethű ábrázoláshoz hozzájárulnak az erős kontrasztok: Colombe és Marin jelleme állítódik egymás mellé. A zenész és lányai közti viszony eleinte titokzatos, a néző felteszi a kérdést: „Szereti-e az apa gyermekeit, vagy szíve kőből van?”.  Az az egy biztos: a reformáció híveként gyermekeit e szellemben neveli és tanítja.
A film központjában maga a zene áll. A sok-sok hangszeres részlet között egy vokális mű is felcsendül, mégpedig a Siralmak Könyve első fejezetének sorai. Szép, töprengő, rendkívül tudatosan építkező mű.
A XX. század emberének nehéz olyan léptékű érzést átélni, mint amilyent a film sugall. Az indulatok, a fokozott hangulat, a karakterek viselkedése eleinte leheletnyi iróniát rejt, majd ez harsány gúnnyá erősödik. A film mély benyomást tett ránk. A díszlet hitelessége, a kor hű ábrázolása, valamint a zenei aláfestés minősége ragadtak meg minket a leginkább. A színészek néhol kissé túljátszodták a megjelenítendő érzéseket, de valószínűleg ezzel csak fokozni próbálták a már amúgy is drámai hangulatot. Lehetetlen volt nem megrendülés nélkül nézni.