"Ridendo dicere verum"

 ...mondja Hans Jakob Christoffel von Grimmelshausen (1622-1676), megírója a német barokk legjelentősebb művének a "Kalandos Simplicissimus"-nak, mely a Harminc éves háború napjainak élethű képét festi le a Carpe diem (Élj a mának) és Memento-mori (Emlékezz rá, hogy meghalsz) között ingadozó főhős, Simplicius vezetésével. A 17. század jelmondata: "Egyedül a változás állandó", Grimmelshausen-nál talál hű apára, a végletek közötti középutat a főhős csak a regény végén, remeteként találja meg. A mű részben önéletrajz, monumentális képet fest a háborúról, 10 kötetből áll, amelyben Grimmelshausen az európai regény egy ma is é lő műfaját, a bemutatott pikareszk regényt műveli.

A két végletet jelképező társadalmi réteg (a katonák, színészek, koldusok, tolvajok, szolgálók, valamint a felső társadalmi réteget képviselő tisztek, kisnemesek) bemutatásában barokkos ellentét feszül.

A főszereplőt gyerekként ismerjük meg. Spessartban nő fel, név nélkül, nevelőszülőknél, gazdag parasztoknál. Mikor katonák támadják meg az udvart, elmenekül. Egy remete fogadja magához, és oktatni kezdi. Együgyűsége miatt a Simplex (együgyű) nevet adja neki, melyet később, miután levizsgázik együgyűségből, a Simpliciussal egészítenek ki.

A remetével folytatott párbeszéd a humorral palástolt kulturálatlanság remek példája:

"Kanst du beten? (Tudsz imátkozni? / betten=ágyat vetni)
Nein, unser Ann und meine Meuder haben als das Bett gemacht. (Nem, anyám és a szolgálólány ágyaztak.)"
Ugyanakkor a Kirche (templom) szó jelentését sem ismeri, a Kirsche (cseresznye) szóval téveszti össze.

A második rész a barokk hihetetlen világába kalauzol. Csodás történetnek vagyunk tanúi. Simplicius az ördög kísértésének van kitéve, pokoltűz közelébe jut, majd a Mennybe, végül ökörré változik. Itt talál magára, bolondnak téteti magát, így a valós világgal fenntartás nélkül közölheti véleményét. Itt jelenik meg a barokk fény-árnyék ellentéte, a Pokol és a Menny közti váltás.  

A harmadik rész a Jupiter-epizódus, a regény társadalmi eszméjét tartalmazza, amelyeket különben egy magát Jupiternek képzelő vén bolondnak ad szájába az író.

A negyedik részben Simplicius nagyúri semmittevők kísérőjeként Párizsba kerül. Kitűnő színésznek és énekesnek bizonyul. Ünnepélyes reprezentáció, de ugyanakkor tetszelgés, magamutogatás, érzéki hatásokra való törekvés, erotika jellemzi ezt a részt.

De a sors egyik végletből a másikba veti. A himlő elcsúfítja, vége a „Beau Aleman” – a legszebb német életnek. Kuruzslónak csap fel, hazatér. Útközben találkozik a regény negatív figurájával Olivier-rel, a tolvajjal, aki Simplicius „Ora et labora” („Higyj és dolgozz”) életfelfogásával ellentétes nézeteket vall. Pozitív hősként jelenik meg az élete végéig kísérő barát, akinek neve allegória „Herzbruter” (szívtestvér).

Az ötödik regény újból a mese világába vezet, tündérek, vízi szellemek csodálatos világa képez ellentétet az unalmas mindennapoknak.

A hatodik rész a „Continuatio”, a folytatás, a Schwarzwald (Fekete erdő) monumentális bemutatása. A német irodalomban ez az első részletes tájleírás. Három alfejezetre osztható, az első sztatikus, az utolsó meditatív, a középső a barokk művészeti törekvésnek megfelelően dinamikus szellemtörténet, amelyből ravaszságának köszönhetően Simplicius kerül ki győztesként.

Az erő, a mozgás, szenvedély, lendület szintén ebben a részben domborodik ki. Simplicius utazóként jelenik meg előttünk: Svájcban, Olaszországban bolyong, Madagaszkárban szenved hajótörést, ahonnan szintén csoda folytán menekül meg.

Az én-regény, az egyes szám, első személyben megfogalmazott regény a főhősre összpontosítja a figyelmet. A konfliktus mindvégig abból adódik, hogy a főhős megoldást keres az egyén integrációjára az őt körülvevő világban. A hullámzó, csavarodó, hurokként visszatérő történeteket a hasonló mondatszerkezetek emelik ki.

Színház az egész világ, múlik az idő, a létezés bizonytalan, üzeni Simplicius, a regény végén, utolsó megtérése előtt. „Először tekintettem hátra és rájöttem, hogy a különleges szerencsém a háborúban és a talált kincs nem voltak egyebek, mint bekövetkező szerencsétlenségem előrejelzései, amelyek engem oly mélyre taszíthattak volna, mint amilyen magasra emeltek.”

A Concetto, a barokk csodálkozás kiváltásának retorikai-stilisztikai módszere, a szellemesség kíséri végig az olvasót, amely abban nyílvánul meg, hogy főszereplő együgyűen csodálkozik rá a világra. Kitűnő példázata ennek az a részlet, amikor az író a parasztudvar elpusztítását mutatja be. Gyerekszemmel és ésszel kisérjük végig az eseményeket: A katonák befogták a parasztokat és lovagoltak rajtuk. A legjobban az apa kacagott, halálra kacagta magát, megkötözték, sót tettek a talpára, amit a kecske folyamatosan nyalt.

Az író húsz rézmetszetet készített könyve kiadásához, szimbólumokat hordozó műveket. A kétszínűséget kifejező torz figurák állatmesékből származnak, a hős fejlődési stádiumait jelképezik.

A címlapon testrészek találhatóak: madár, hal, nő, férfi, ördög és ember egyetlen figurába ötvözve. A figura jobb kezében egy könyv található, kisujjával a csecsemő Simpliciusra mutat, amelynek alig van helye a korona, ágyú, torony között; másik mutatóujja a családfára bök - társadalmi helyzetet azonosító allegória.

A regénysorozat befejező részei már önálló történetek: Kurázsinak, az elvetemült csaló, csavargó némbernek részletes és csodálatos élettörténete (ebből meríti Brecht a Kurázsimama ötletét): A különös ugrifüles, A csodálatos madárfészek.

IDÉZET [SZKENNELT KÉP NAGYBAN]:

„Erre én így szóltam: "Drága uram, ha a játék olyan borzal­mas és veszélyes dolog, miért engedik meg a törvények?"
Udvarmester barátom felelé: "Nem akarom azt mondani, hogy azért, mert részben a tisztek is részt vesznek benne. Ha­nem azért, mert a zsoldosok már nem akarják abbahagyni, sőt nem is tudjak, mert aki egyszer a játékra adta magát, és meg­szokta, vagy jobban mondva a játék ördöge hatalmába kerítette, az - akár nyer, akár veszt - annyira rákap, hogy kevésbé tudja nélkülözni, mint a természetes alvást; mit használ, ha azt látja az ember, hogy egyesek az éjszakát is átcsörömpölik, a legjobb evésbe és ivásba is belejátszanak, és végül ing nélkül kell elmenniük. A játszást már a legkülönbözőbb alkalmakkor betiltotta ütlegek és halálbüntetés terhe alatt a generalitás parancsa főkatonák, porkolábok, hohérok és pribérek által, fegy­verrel is probálva érvényt szerezni szavának. De mindez nem használt, mert a játszók máshol gyültek össze, bokrok mögött, titkos zugokban, elnyerték egymás pénzét, összekülönböztek, és kitekerték miatta egymás nyakát, hogy végül ilyen gyilkos­ság és halálesetek miatt, meg azért is főként, hogy némelyek fegyverüket, lovukat, sőt kevés komiszkenyerüket is eljátszot­ták, a játékot nemcsak hogy újra nyílvánosan engedélyezték, hanem külön helyet is rendeltek neki, hogy a kapitány minden esetleges szerencsétlenséget megelőzzön, ami persze nem aka­dályozza meg, hogy ennek ellenére egyik-másik fűbe ne harap­jon.”

A fenti idézetben a szerencsejátékok problematikája merül fel, az egész idézet rávetíthető a mai világra is, amikor is nagy szerepet játszik egyes emberek életében a szerencsejáték és sok más szenvedély, amelyek miatt az ember szintén fűbe haraphat, mint pl. a drogok. A részletben továbbá megjelennek a barokk és maga az író stílusának jellegzetességei, mint a mondatok túlbonyolítása, díszítése, a könnyed játékosság meg a Grimmelshausen-re olyannyira jellemző fekete humor. A regényben is ez fogott meg a legjobban, az író kifogyhatatlan humora, hogy az egész világot egy együgyű távcsövén keresztül mutatja be, komolytalanul ábrázolva a véresen komoly időket hűen címadó mondatunkhoz.