Cervantes......aki egy 16-ik századbeli spanyol regény és drámaíró. Így talán nem elég ismerős. De. Ha azt mondom,hogy Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha igy talán már többen rájönnek, hogy kit is akarunk mi a kedves olvasoknak  bemutatni.

A barokk korszaka a XVI. Századtól a XVII.-ik századig tartott. Az idealizmus, a hősiesség, a totális képzelet uralma, a valóságtól való elrugaszkodás bontakozik ki. Abban a korban Spanyolországban a csillogás, a díszes ruhák, a feltűnő gazdagság mögött a kirobbani készülő válság húzódott. A regény írójának és főhősének is időpontját a 16-ik századra tehetjük.

A regény szerkezete a korabeli  pikareszkre (kópéregényre) épül, amelynek főhőse Alonso Quijana, aki egy kis vidéki faluban élt és aki egy nemes meber volt, viszont pénzét lovagregényekre költötte el. Eme könyveknek köszönhetően elhatározta, hogy kóbor lovagként útra kel és ahol valami gaztettet lát, ott igazságot tesz. Lovagként egy új nevet adott magának, választása a Don Quijotera esett. A lovagregények a képzelet, a fantázia világába repitenek el bennünket. Cervantes Búsképű lovagja a valóságban és a képzelet világában egyeszerre él. Nemcsak könyvember, hanem könyvalak is. Különféle mókás történeteken esik keresztül csatlósával és egyben hű barátjával, Sancho Panzával, megmulattatva az olvasokat.

Falujában a lelkésszel, a borbéllyal és Carrasco Sámsonnal szokták az általános hétköznapi dolgokat elbeszélni. Don Quijote a gazdasszonyával és unokahugával, Dorottyával élt együtt. Ez összes ember képes lett volna bármit megtenni azért, hogy szeretett gazdájukat es barátjukat otthon tartsák egy székhez kötözve.

A történet kezdetén Don Quijote egyedül járta útját Rocinante lovával, de majd úgy gondolta, hogy jól fogna neki is egy fegyverhordozó, igy hát Sancho Panzaval és annak szamarával járták utjukat tovább, kisegitve egymást a bajból.
Főhősünk úgy gondolta, hogy mint minden lovagnak (mondhatnánk akár minden embernek, talán még állatoknak is) illik egy hölgy akit szerelmének vallhat. Szerelméül Dulcinea del Tobosot választja. A regény Don Quijote bolondos cselekedetei és szórakoztató kalandjai mellett az ő szivének meghóditásáról is szól.

Don Quijote nevetséges helyzetekbe hozza magát kereskedők, hercegek, hölgyek, sőt még hű barátja előtt is. Mindezen hibákért lovát, fegyverhordozóját avagy a gonosz varázslókat hibáztatva. Viaskodik szélmalmokkal, amiket óriásoknak néz (talán ez mondható egyik legviccesebb küzdelmének), a bencés szerzetesekkel, amik az ő szemében gonosz varázsloknak számítanak. Majd egy sisak megszerzésének vágya  olyannyira elhomályostija elméjét , hogy követeli egy borbély réztányérját amit a szerencsétlen az eső miatt feltett a fejére. Orra esik a hercegi pár előtt, akik már halottak nemes cselekedeteiről. Azt hivén, hogy jót cselekszik szabadon engedi a gályarabokat akiket másként kényszermunkára vittek rossz tetteikért. Ezek a rabok pedig kifosztják őket, többek közt Gines de Pasamonte is, aki Sancho kedves szamarát szemeli ki magának. 

Majd kalandjaik tovább folytatodván, a Búsképű lovag felkéri Sanchot, hogy ő amig szerelmi okból vezekel, persze Amadis lovagohőst utánozván, vigye el szive válaszottjának a levelet, amit irt és mesélje el kedves Dulcineának, hogy milyen kinban van miatta.

„Ha szépséged megvet engem, ha szived nem hajlik felém...”(részlet a levélből, amit Don Quijote irt Dulcineának ). Ezzel aztán útjára engedte Sanchot.Dulcinea felé tartó útja közben a lelkész és a borbély felismerik Sanchot, és kihúzzák belől , hogy hol van gazdája.Azt eszelik ki, hogy majd Dorottyát hercegnőnek öltöztetik, és ezzel csalják haza gazdájukat. Vakmerően bátor, udvarias a hölgyekkel szemben, kész harcolni az elnyomottakért. Folyton közmondásokban beszél, de ezt akár csatlosáról is elmondhatjuk. Dorottya, Micomicon hercegnői állnéven kicsalja főhősüneket a hegyek közül. Útközben Sancho azt hazudja Don Quijotenak, hogy volt Dulcinéánál, és útközben Sancho éles nyelvi beszéde miatt, összekapnak, de a békülés hál’istennek hamar megtörténik. Közben találkoztak Gines de Pasamontéval és visszaszerzik tőle Sancho szamarát, amely ennek igencsak megörült. A pap és a borbély furfangos emberek, azt eszelték ki, hogy szellemeknek öltöznek és ezzel majd férre vezetik barátjukat, épitettek egy ketrecet és ezzel szálitották haza Don Quijotét, eki igy egész végig egy elvarázsolt lovagnak hitte magát és semmi képp sem érti, hogy miképp került haza szülőfalujába. Otthonában, eléggé vigyáztak Don Quijotéra, de az Sancho barátjával csak elszökött és Toboso felé mentek, hogy megkeressék Dulcineát. Kiderül Sancho hazugsága is, mivelhogy nem tudja, merre lakik Dulcinea. Az erdőben telepednek le. Don Quijote azzal bizza meg Sanchót, hogy keresse meg Dulcineát, de ez viszont újból, becsapja gazdáját, azt állitva, hogy az ő kedves parasztleánnyá változott. Közben Don Quijote legyőzte Tükrök lovagját, amely a lelkész és a borbély ujabb mentési kisérlete volt. A lovag és ennek csatlósa elváltak tölük, és ők egy lakodalomba keveredtek. Ahol színre lép az akkori, és a mostani civilizációra is elmondható ellentét a nemesek-parasztok közt. Ez az ellentét is a barokk korra együttesen utal. Don Quijote büszke lehetett hősies tettére, mert, hogy segitett a fiatal igazán szerelmes párnak egy közös élet elkezdéséhez.

Útjukat tovább folytatva találkoznak a hercegi párral és jó barátságban lesznek velük. Vadászat közben felbukkant Merlin a nagy varázsló ennek feltett alkujaként együttesen meggyőzték Sanchót, hogy vállalja a háromezer-háromszáz korbácsütést Dulcináért. A következő időkben Sancho elfoglalja kormányzói állását-itt bizonyságot tesz jó birákodásáról-de ezt viszont hamar meg is unja, ugyhogy újból gazdájához szegődik, és Barcelona felé veszik útjukat. Itt pedig Don Quijote de la Mancha muszájból elfogadott végzete: mivelhogy legyőzte őt a Fehér Hold lovagja, és igy az alkú szerint egy esztendeig nem nyulhat fegyverhez. Így hát előbb utobb a lelkész és a boprbély hadi terve csak sikerült. Búskomoran, szilva ízes szájjal haza tért csatlósával, és azt tervezték, hogy beálnak pásztorkodni, de nem így történt. Don Quijote bevallotta bolondságát és halálos ágyához szegezve távozott az élők közül.

Így halt meg Don Quijote de la Mancha, a híres Búsképű lovag, akinek szülőfaluját életrajzirója nem akarja elárulni, hogy la Mancha minden lakója versenghessen azért, hogy a lovag az ő szülőtte volt. Sok sírfeliratot készítettek .Ezt Carrasco Sámson irta:

 „...Hóbortos volt, akár mindannyian,
kik többre s jobbra vágyunk itt e földön,
a halálunkig nem hagyjuk annyiban.”-ez az idézet az emebrek kitartását irja le, mert vágyaink beteljesítéséért képesek vagyunk és kell halálunkig harcolnunk.