Miguel De Cervantes Saavedra: Don Quijote de la Mancha

Don Quijote de la Mancha, teljes címén Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha 17. század eleji spanyol regény, melyet Miguel de Cervantes Saavedra írt 1605-ben illetve 1615-ben. Az író szándéka az volt, hogy minél egyszerűbb nyelvezetű regényében képet adjon kora társadalmáról, közben pedig megfricskázza a rendkívüli népszerűségnek örvendő lovagregényeket és pikareszkeket.

A lovagregény a kora újkor szórakoztató irodalmának legnépszeróbb alkotása, a középkor hősies-kalandos világába kalauzol.

A pikareszk, kópéregény főhőse egy átlagos csirkefogó, picaro, aki különféle mókás történeteken esik keresztül, mulattatva az olvasót. Cervantes a kópét egy lovaggal helyettesítette.

A regény főhőse,  Alonso Quijana, egy vidéki úriember, aki rengeteg lovagregényt olvasott, aminek hatására meggyőződésévé vált, hogy ő is vándorló lovag. Elhiszi, ami a hajmeresztő, kalandos történetekben áll, elhiszi a régi idejétmúlt és a maguk idejében sem érvényesült erényeket, s maga is olyan nemes lelkű kóbor lovag akar lenni, mint olvasmányainak hősei.

Don Quijote de la Mancha elindult el kalandokat keresni, kísérőnek véve maga mellé a földhöztapadt, képzelet nélküli, de józan paraszt Sancho Panzát, aki fegyvernöke lesz. A hölgy, akinek a kutatására, megmentésére indul Quijote, Dulcinea del Toboso, egy képzeletbeli szereplő, aki lehet egy lány a szomszéd tanyából. Igazi kiléte mindvégig rejtély marad. Ő lesz az illúziójában ragadt „lovag” nemes szereleme.

Ez a Don Quijote tulajdonképpen igen tébolyult alak, de a maga lelki emelkedettségével, jóhiszeműségével, ostoba, de igaz emberre valló ábrándjaival a kalandok során egyre rokonszenvesebbé válik. A történet egyszerre a lovageszmények kifigurázása és a nemes lelkű ember szükség szerinti tragédiája.

A regény felépítése egyszerű, látszólag hanyag, rögtönzöttnek tűnő. A főhősnek az első fejezetben történt részletes bemutatása után számtalan kisebb-nagyobb kitérővel fantasztikus, ellenállhatatlanul mulatságos s egyszersmind szimbolikus értelmű kalandok végtelen sora következik. A kalandok során Cervantes Don Quijote és Sancho Panza mellett több száz hiteles, élettel teli alakot rajzol meg. A mű mozgalmas, monumentális részekben bővelkedik, amelyek a barokk alapjegyei. Humor áradatát a komikum vizuális és verbélis forrásai együttesen táplálják. Az első részben talán az elénk táruló képeken nevetünk többet, azon például, amit a rosszakaró toledói kereskedők festenek Dulcineáró (az egyik szemére kancsal, a másikból pedig cinóber és kénkő csorog). A második részben ezek háttérbe szorulnak: az olvasó figyelmét elsősorban Sancho új stílusa, özmondáshalmozó mondatai köti le.

A lovag alakja önmagában is nevetséges, de a rozzant lova hátán ülve méginkább az. Az író a lehető leghumorosabb képet festi róla. Fontosnak tartja, hogy a mellékszereplők is szemtanúi legyenek a komikus jeleneteknek, általuk továbbviszi a cselekményt, illetve a környezet kisszerűségét jeleníti meg, leginkább életkorukat és foglakozásukat mutatja be. Időnként megjelennek olyan összefüggések is, amelyek a történet szempontjából lényegtelenek.

A lovag és csatlósa egymás tökéletes ellentétei. Az első idealista, az első utópista erőshitű, bátor, míg az utobbi realista, szkeptikus alak. A hős letér a neki szánt pályárűl és a legnagyszerűbb szimbólumok régiójába emelkedik. 

Egyik legismertebb kaland a szélmalmokkal vívott harc:

„E pillanatban mintegy harminc vagy negyven szélmalom tűnt fel a síkon előttök. Alig látta meg őket Don Quijote, rögtön e szavakat intézte fegyverhordozójához:

- A szerencse sokkal jobban kedvez ügyünknek, semmint mi magunk valaha még csak álmodni is mertük volna: mert íme, nézd csak, barátom, Sancho Panza, hogyan ágaskodik ott az a harminc vagy még több óriás, és én rögtön rajtok ütök, hogy megöljem valamennyit: a zsákmánnyal megvetjük gazdagságunk alapját, s bizonyára nemes harc és Istennek tetsző szolgálat lesz, ha ezt a gonosz fajzatot kiirtjuk a föld színéről. ...- De uram - vetette ellen Sancho Panza -, hiszen amik ott látszanak, nem óriások, hanem szélmalmok; amiket pedig kegyelmed karoknak vél, a lapátok, melyeket a szél forgat, s a malomkövet hajtják....

- Ne fussatok, gyáva, aljas fajzatok! Csak egyetlen magányos lovag támad rátok!

E percben szellő kelt, s a nagy vitorlák forogni kezdtek. Mikor ezt Don Quijote meglátta, így folytatta szavait:

- És ha még több kart emelgetnétek is, mint az óriás Briareusz, mégis lakolnotok kell!

Ezt mondván, egész szívével szerelme hölgyének, Dulcineának ajánlotta magát, arra kérve őt, hogy jöjjön segítségére a szörnyű harcban, majd sisakrostélyát mélyen lebocsátotta, a dárdát rohamra szögezte, s a Rocinantétól telhető legnagyobb sebességgel rontott neki a legközelebb álló szélmalomnak. Dárdájával beleszúrt az egyik vitorlába, de azt már olyan sebesen hajtotta a szél, hogy a dárdát darabokra törte, a lovagot lovastul magasba ragadta magával, s nyomban aztán úgy odateremtette a mezőre, hogy csak úgy nyekkent.… Csak azon búsongott a lovag szertelen, hogy odalett a dárdája, s amint fegyverhordozójának erről panaszkodott.:.”

Ő valóban hadakozó óriásoknak látta a szélmalmokat, elvarázsolt seregnek a juhnyájat és szépséges úrhölgynek a tenyeres-talpas parasztlányt. Talán szebb is volna a világ, ha olyan volna, ahogy Don Quijote látta, illetve látni akarta.

Józan pillanatiaban alapvető igazságokat fogalmaz meg:

“Majd elválik, Sancho - válaszolt Don Quijote -, mert az idő mindent fölfedez, semmit sem hagy rejtve, de napfényre hozza, még ha a föld mélységes mélyébe rejtőzött is. De most erről ennyi elég, gyerünk, szemléljük meg a jó Pedro mester mutatványát, azt hiszem, lesz benne valami érdekes is”

Csakhogy a világ nem olyan szép. Ezt Sancho Panza eleve tudja, és valójában egy szót sem ért urának ábrándjaiból. A józan fegyvernöknek azonban semmiféle eszményei nincsenek, s ezért lelke felettébb szegény.

Don Quijote a valóság nélküli eszmény, Sancho Panza eszmények nélküli valóság megtestesítője.

A saját kárán tanult férfi lassanként kiábrándul hamis eszméiből. Élete végén, halálos ágyán megtagadja téveszméit, és elégetteti a lovagregényeket.

A mű megszületése óta egy pillanatra sem volt elfelejtett írás, nincs kulturált nyelv, amelyen ne volna olvasható. A kalandok mulatságosabbnál mulatságosabbak, a Don Quijote a világirodalom egyik legszórakoztatóbb könyve. Hőse, Don Quijote már rég kilépett a lapok közül, egy típusfigurává változott. Õ az emelkedett lelkű, igazi derék ember, aki félreismeri a valóságot, és ezért minduntalan pórul jár. Mindig voltak, mindig lesznek Don Quijoték.

Számunkra a mű üzenete, hogy ne kergessünk elérhetelen ábrándokat, éljünk a földön, mert az élet értelmét csakis a valóság adta eszmények adják.

 Márai Sándor a következő képpen ír róla:   

“..ennek a tébolyodott manchai lovagnak van valamije, ami élesebb, és erősebb, mint vesszőfutásos útra felöltött vért és fegyverzet: hite van. Eszméi vannak, melyek nem egyeznek többé a kor uralkodó eszméivel, s ő mégid hisz bennük, egészen, az őröltség erejével, ahogyan eszmékben hinni kell. Minden másféle magatartás végül is lehet érdek, tapasztalás. Don Quijotenak nincs érdeke, ő csak hisz. Gyakorlati és pátoszmentes világban....társtalanul lézeng ez a csontvázszerű fantom, egy elmúlt világ magasztos eszményeinek hordozója… Nevetségesebb már nem is lehet ember! S mégsem nevvetjük ki szivünk szerint.”