A XVII. század telített volt románcokkal, tökéletes hősökkel/hősnőkkel, kik számos akadályt leküzdve omolhattak kedveseik karjaiba egy boldog végkifejlet alkalmából. Madame de Lafayette Clèves hercegnő c. regényével műfajt forradalmiasít, a történetmesélés egy új dimenzióját teremti meg, a pszichológiai-, illetve analízis regényt. Realisztikus alaphelyzet, introspektív nyelvezet, mely a szereplők gondolatait, érzelmeit fejezi ki, illetve egynéhány mellékszereplő viszontagságos szerelmi élete, mely segítségével rendkívül hiteles világképet ábrázol az akkori nemesek életéről, melyet saját korának köntösébe bújtat.

A regény a XVI. századi Franciaországban, udvari intrikák, bálok, érdekházasságok, titkos és nyilvános viszonyok, politikai viszályok forgatagában játszódik. Szereplői daliás, bátor, erős férfiak, kik megdobogtatnak minden női szívet, s okos, elbűvölő szépségek, kiknek a szomszédos országok nemesei is csodájára járnak.

Ezek a szereplők elsőre romantikus jellemeknek tűnhetnek, szinte a tökéletesség megtestesítői, mindegyikük kiváló valamiben, s ha belsőjük nem is makulátlan, külső varázsuk háttérbe szorítja ezeket a hibákat. A regény olvasása során azonban egyre jobban kiábrándulunk belőlük, rá kell jönnünk, mennyire felszínes is ez a tökéletesség, mennyi ármány, kétszínűség és önzés árnyékolja. A király hűtlen feleségéhez, szeretője befolyása alatt áll. Érthető hát a királyné és a szerető, Valentinois hercegnő közötti konfliktus. Az ellentét alapja azonban nem is annyira a féltékenység, mint a hataloméhség, mely a királyné és menye, Stuart Mária (a Dauphine királynő) kapcsolatát is tönkreteszi. Így az udvar különböző körökre szakad. Ezek az ellenségeskedések a férfi előkelőségeket látszólag nem érintik, bár a rokoni és baráti kapcsolatok hűségre kötelezik őket, de az talán csak a kedves választásakor befolyásoló tényező. Persze ez csak a felszín, egy meglepően hiteles történelmi szál is követi a regény cselekményét, csatákról és békekötési kísérletekről, érdekházasságokról, I. Ferenc és VIII. Henrik szerelmi életéről, I. Erzsébetről olvashatunk. A regény szereplőinek nagy része valós személyiség, kivéve talán a főszereplőket, Clèves hercegnőt (bár történelmi feljegyzések beszélnek egy Clèves családról, nem tudhatjuk bizonyosan, hogy a két név összeköthető-e) és Nemours herceget.

A címadó hősnő nevével csak számos udvari méltóság megismerése után találkozunk, s ekkor igazából még csak sejteni lehet, hogy ő lesz Madame de Clèves, ugyanis az író Chartres kisasszonyként mutatja be az olvasónak. A hölgy egy elragadó szépség, még ott is kitűnik a többiek közül, ahol a szemet gyönyörködtető külső mindennapos dolog. Már első találkozásukkor rabul ejti Clèves herceg szívét, de a férfi szerelme elé gördülő akadályok kétségeket keltenek az olvasóban. Ki lesz Clèves hercegnő? A problémák végül megoldódnak, s bár Chartres kisasszony nem viszonozza a férfi érzelmeit, összeházasodnak.

A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor az újdonsült Madame de Clèves megismeri Nemours herceget. A fiatalok már az első találkozáskor vonzódnak egymáshoz, de még nem sejthetik történetük kimenetelét. A csapongó életet élő, nőcsábász Nemours herceg az eddig ismeretlen szenvedély hatására megváltozik, hanyagolja egykori szeretőit, sőt, az angol koronáról is lemond e titkos és reménytelen szerelemért. A hercegnő először még magának sem vallja be érzelmeit, morális és vallási elvei ellenzik a házasságon kívüli kapcsolatot, még egy olyan világban is, ahol az ilyesmi megszokott dolog. Ezzel áttöri a társadalom korlátait, példamutató magatartása, erélyessége, mely a regény végéig kitart, meghökkenti az olvasót. Másfelől a herceg kitartása a meglepő, ő mindenáron hódítani akar, a hölgy makacs ellenállása csak még jobban elmélyíti érzelmeit. A szerelmesek érzései kiállják az idő, az elvek, az ész próbáját, s ez mindkettőjük életében hatalmas változást jelent: a férfi számára azelőtt ismeretlen volt a hűség fogalma, míg a nő nem hitte, hogy valaha is gyengéd érzelmeket fog táplálni egy férfi iránt.

Azonban ebben a regényben a szerelem nem győz le minden akadályt. A hercegnő bűntudatot érez, és bevallja férjének, hogy egy másik férfiba szerelmes. Clèves úr eleinte megértőnek bizonyul, de határtalanul szenved, egyszerre gyűlöli és imádja feleségét, s végül nem tud uralkodni féltékenységén, nyomoztatni kezd utána, s egy félreértés annyira megrendíti bizalmát, hogy fizikailag is legyengül, s megbetegedik. Későn tudja meg az igazságot, egyetlen vigasza, hogy úgy hal meg, biztos lehet felesége hűségében. Madame de Clèves összeomlik, magát és kedvesét hibáztatja, s fel sem merül benne az, ami a mai olvasónak oly nyilvánvaló, hogy minden áldozat hiába volt. Az özvegy ezek után még makacsabbul ellenáll érzelmeinek, férje emléke nem hagyja, hogy szívére hallgasson, s miután bevallja a hercegnek, hogy szereti, és elmondja, hogy nem lehetnek együtt, kolostorba vonul, s ott marad élete végéig.

Így az olvasóban talán egy kis keserűség marad a beteljesületlen szerelem miatt, de be kell látnunk, a boldog végkifejlett a mű pofoncsapása lenne. Hisz csak így van értelme Nemours radikális változásának, s ha a hercegnő lemond a bűntudat és az erkölcs érveiről, a történet értékét veszti. Így viszont áldozatkészségről, hűségről, elvekről, íratlan törvényekről tanulunk, s nem utolsó sorban megismerkedünk a reneszánsz kor történelmének egy darabjával. Mert igen, tisztában vagyunk vele, hogy II. Henrik és I. Erzsébet az 1550 - es évek történelmét írták, de ahogy Neyer Éva is írta: „A történet hátterét adó – szerelmi bonyodalmakkal és hősiességgel teli – udvari élet rajza sokkal inkább jellemzi Madame de Lafayette korát, mint a regény egy századdal korábbi történeti idejét.” Ez a világ távol áll a harmóniától, a szereplők ösztöneikre hallgatva, szívüktől vezényelve, szenvedélytől fűtve cselekszenek, s hibáikért szenvednek. Így patetikus hangvételű, túlzásokba torkolló gondolatmenetek tanúi lehetünk.

Az általunk választott részlet egy ilyen belső vívódás eredményeként született levél. Úgy gondoltuk, ennek segítségével kiemelhetjük a kor világnézetének sajátosságait és a mű stílusjegyeinek barokk jellegét. (Hogy a részlet ne veszítse el értelmét, a levelet egészében kellett meghagynunk.)

“Sokkal jobban szerettem, hogysem elhitessem Önnel, hogy könnyelműségem okozza ez Öntől is észrevett változást; tudja meg, hogy egyedül az Ön hűtlensége okozta. Csodálkozik, hogy hűtlenségről beszélek; oly ügyesen rejtegette, s én is oly gondosan titkoltam, hogy tudom, most joggal csodálkozhat azon, hogy lám, mégis rájöttem. Magam is bámulom, hogy ennyire el tudtam titkolni Ön előtt. Hasonlíthatatlan fájdalmat éreztem: azt hittem, heves szenvedéllyel szeret engem; s azért nem titkoltam a magam szerelmét; és amikor végre teljesen feltártam, akkor tudtam meg, hogy megcsal, mást szeret, és úgy látszik, feláldoz engem új kedvesének. A gyűrűsviadal napján tudtam ezt meg; ezért is nem mentem el oda. Betegséget színleltem, hogy elrejtsem lelkem zavarát; de valóban beteg lettem, mert testem nem bírta e gyötrő vívódást. Amikor megint jobban lettem, tovább is betegséget színleltem, csak hogy ne kelljen Önt látnom, csak hogy ne kelljen Önnek írnom. Időt akartam nyerni, hogy eldöntsem, miként viselkedjem Önnel szemben; százszor is elhatároztam valamit, majd százszor is elvetettem, és végül méltatlannak tartottam Önt, hogy lássa fájdalmamat, s ezért elhatároztam, hogy nem is fedem fel Önnek. Büszkeségében akartam megsérteni, hadd lássa, hogy szenvedélyem lassan magától is kihűl. Így akartam csökkenteni az Ön áldozatának értékét; sajnáltam Öntől azt az örömöt, hogy hivalkodjék szerelmemmel, s hogy ezzel is vonzóbbnak lássák. Elhatároztam, hogy langyos és szenvelgő leveleket írok Önnek, hadd higgye, akinek mutatja őket, hogy már nem szeretem Önt. Nem akartam kezébe adni azt az örvendetes bizonyságot, hogy tudok a diadaláról, s még kevésbé óhajtottam növelni ezt a diadalt kétségbeesésemmel vagy szemrehányásaimmal. Gondoltam, nem büntetem Önt eléggé, ha csupáncsak szakítok Önnel, s kis fájdalmat okozok, ha olyankor hagyom el, mikor már úgysem szeret engem. Úgy találtam, szeretnie kéne, hogy ugyanúgy érezze, amilyen gyötrőn én éreztem, mennyire fáj, ha nem szeretnek minket. Gondoltam, csak egy dolog gyújthatja fel ismét érzelmeit; hogyha elhitetem Önnel, hogy az én érzelmeim megváltoztak, de úgy, mintha titkolnám, s nem volt erőm bevallani. Így jutottam erre az elhatározásra, de mily fájdalmas is volt! És mily nehéz végrehajtanom, amikor Önt viszontláttam! Százszor is újból könnyekben és szemrehányásokban akartam kitörni: egészségi állapotommal palástoltam zavaromat és bánatomat. Aztán az a gondolat erősített, hogy én éppúgy színlelek Önnel, ahogy Ön színlel énvelem; mégis oly erőfeszítésembe került, hogy szerelmemről írjak vagy beszéljek Önnek, hogy Ön már előbb észrevette érzelmeim változását, mintsem sejtetni akartam. Ez bántotta Önt, panaszkodott is: igyekeztem megnyugtatni, de oly kényszeredetten, hogy még inkább megerősödött gyanújában: így hát végre megtettem, amit tenni szándékoltam. Ahogy látta, hogy távolodom, úgy hajtotta felém szíve játékos furcsasága. Élveztem a bosszú gyönyörét; úgy éreztem, jobban szeret, mint valaha is szeretett, én pedig megmutattam Önnek, hogy nem szeretem. Ezek után joggal reméltem, hogy végleg elhagyta azt, aki miatt engem hagyott el. És talán, gondoltam, nem ok nélkül, sosem is beszélt neki rólam; azonban sem visszatérése, sem pedig titoktartása nem tudta hűtlenségét felejtetni. Megosztotta szívét köztem és másvalaki között; megcsalt, ez elégséges, hogy ne örüljek többé a szerelmének, s hogy megmaradjak abban az elhatározásomban, amely Önt úgy meglepi: hogy sohase lássam Önt többé!”

E levél sok bonyodalmat okozott az udvar és a főszereplők életében. Két mellékszereplő: Chartres gróf és Madame de Thémines románcának bizonyítéka, de ennél sokkal többet jelent. A királyné, tekintve hogy férje többnyire szeretőivel foglalatoskodott, magányos volt, és egy megbízható lelki társat keresett. Választása Chartres grófjára esett, de kikötése az volt, hogy a gróf ne legyen szerelmes. Mivel e bizalom hatalmas kitüntetésnek számított, a gróf kénytelen volt eltitkolni kapcsolatát a Madame-mal. A hölgy mellett azonban egy másik szeretőt is tartott, s Madame de Thémines akkor írta a levelet, amikor tudomást szerzett a „másikról”. A gróf azonban elveszítette azt, s attól félt, hogy a királyné kezébe jut, s így csalódást okoz neki. Barátját, Nemours herceget kéri meg, hogy a levelet magáénak mondja. A herceg azonban fél Clèves hercegnő haragjától, s visszautasítja a kérést. Végül mégis igent mond, és sikerül kedvesének bizonyítania ártatlanságát, de a csalásra fény derül, s a királyné többé nem bízik meg Chartres grófjában.

A kiemelt részletből kitűnik a cselekmény bonyolultsága, s részben a szereplők közti viszonyrendszerbe is bepillantást nyerhetünk. Ez egy bonyolult hálózat, melyben mindenki mindenkivel kapcsolatban áll, s bizonyos esetekben ezek a kapcsolatok nem világosak.

Irodalmi szempontból vizsgálva megállapíthatjuk, hogy bár a szóhasználat régies jellege, s a stílusjegyek egy része elvesztődött a fordítás miatt, a szöveg barokkos jellege így is szembetűnő, csodálatosan burjánzó összetett mondatokkal találkozhatunk, s a túlzás és a patetikus hangvétel is felismerhető.

A levél és a mögötte megbúvó történet ismerete alapján megállapíthatjuk, hogy az ember időnként önző és kicsinyes. Nincs tekintettel mások érzelmeire, csak saját érdekeit tartja szem előtt. Telhetetlen, mindent akar, ahogy Chartres gróf sem akart lemondani sem szeretőiről, sem „a királynő bizalmasa” címről. Attól sem riadt vissza, hogy barátját bajba keverje, csakhogy saját hírnevét és - látszólag még létező - becsületét védje. Be kell látnunk, hogy ez gyakran a XXI. század emberére is jellemző. A rohanásban, a pénzért és hatalomért folytatott harcban képesek vagyunk az igazi értékeket szem elől téveszteni, s átgázolni mindenen és mindenkin, csakhogy elérjük célunkat. Hogy a világ jobb hely legyen, több kedvességre, szerénységre és alázatosságra lenne szükségünk.

Mindezek a tulajdonságok megtalálhatóak a regény főhősének, Clèves hercegnőnek a jellemében. Ő legyőzte az ösztönök, a szenvedély kísértését és más fajta értékrend szerint cselekedett, mely annak ellenére, hogy napjainkban elavultnak tűnhet, figyelemre méltó és megfontolandó.

A mű mindenképpen teljesíti a barokk művész célját: szórakoztat és tanít, gyönyörködtet és nevel.