Állatvédőkkel és kóbor kutyák által megharapott, amúgy jámbor, de a veszedelmes kutyákra az elszenvedett harapások miatt felveszett polgárokkal folytatott közelharc után a Képviselőház nagy nehezen elfogadta az úgynevezett „kóborkutya-törvényt”, amelyben leszögezik, hogy az említett állatcsoport tagjainak (melyek nagyban veszélyeztetik az utcák esztétikumát és a járókelők testi épségét), bizonyos feltételek mellett, megadathatik a „kegyes halál” (eutanázia), amennyiben ezt úgy tartják az illetékes közösség választott vagy kinevezett irányítói.
Az kóbor ebek örök vadászmezőkön való kajtatásra történő ítélése természetesen csak indokolt esetekben áll fenn, és nem kötelező érvényű, amely kitétellel éltek is Marosvásárhely elöljárói, bejelentvén, hogy
minálunk márpedig nem lészen kutya-„elaltatás”, csak olyan esetekben, ahol a négylábú jószág súlyos beteg.

Az állomáson kolduló, legtöbbször kisebb, 3-10 kilós példányoktól elkezdve a külvárosokban falkákban garázdálkodó 50+ kilogrammos óriásokig terjed a kóbor kutyák mérete, és, természetesen, veszélyességi foka is, és minden romániai városban napszállta után gyakorlatilag ők uralkodnak a félreesőbb utcákban.
Tehát Marosvásárhely állatbarát irányítói úgy döntöttek, hogy nem fognak élni a törvények adta lehetőségekkel, és nem számolják fel fizikailag a kóborkutya-állományt, hanem csak „áthelyezik” a szakszerű menedékhelyre, ahol valószínűleg emberi bánásmódban fognak részesülni.
Most ne legyünk álszentek, és ne mondjuk, hogy azt a pénzt, amivel a kutyákat látják el jobb lenne például árvaházakra fordítani, hanem vessük fel a következőképpen a problémát:

1. A kutya és az ember élőhelye gyakorlatilag egybeesik, a konfliktusok tehát elkerülhetetlenek.
2. Nem a kutya akart kóbor lenni, hanem az emberek által teremtett és alakított körülmények miatt vált azzá.
3. A nem kóbor kutyák gyakran veszélyesebbek, mint a kóborok – főleg azok, amelyek buta, erőszakos emberek tulajdonában vannak.
4. A „kóbor kutya” nevezetű problémacsomagot tehát nagyobb mértékben állítottuk össze mi, emberek, mint amilyenben a kutyák. A kószáló ebek csak tünetei egy széteső társadalomnak, ahol senki sem mer semmiért és senkiért sem felelősséget vállalni, ahol az emberi faj féktelen etikátlansága mérhetetlenül több kárt okoz percenként, mint amennyit egy év alatt egy egész tartománynyi szabadon bóklászó kutyus.

A marosvásárhelyi elöljárók „kutyakímélő” határozata emberbarátabb, mint amilyennek látszik, hiszen nagyobb erkölcsi felelősséget ró a városlakókra, mint egy olyan döntés, mely halálra ítélné a szanaszét-csellengő ebeket.
Ha megtanulunk vigyázni a kóbor kutyákra, megtanuljuk kezelni azok betegségeit, visszafejleszteni esetleges agresszivitásukat, jó eséllyel pályázhatunk arra is, hogy embertársaink iránt is hasonló érzéseket fejlesszünk ki magunkban.
Igen: lehet, hogy nem túlzottan erkölcsös kutyákon kikísérletezni az emberséget, de szerencsénkre immár van esély rá!