Végre. Mondhatni, vagy mégsem? Nem tudjuk, hogy örüljünk-e, vagy sem annak, hogy a közel egytucat napja tartó utcai tiltakozások amorf tömegéből kezdenek kikristályosodni arcélek, kezdenek megjelenni a hangadók.

A spontán kezdetű tüntetésekkel ez így szokott lenni: vagy egy-két opportunista politikus (annyira iszonyodom tőlük, hogy a neveiket sem szívesen írom le...), vagy egy-két városi „folklórhős” emelkedik ki a személytelen tömegből, és kezd kampányolni vagy egy politikainak álcázott hatalomszerzési módszer mellett, vagy pedig egy Eszme szolgálatába hajtja hangos üvöltözéseit (bocs’ a képzavarért...).

Sajnos, a politizálás csúful beleverte a... fülét-******* a tüntetésekbe, és iszonyúan lerontotta a hitelét mind a kormányon lévő Uralkodóknak, mind pedig az örökelégedetlenkedő Ellenzéknek.

Néhány nagy város azonban megpróbált „beújítani”, és a Verespatak megmentése érdekében is zajongó polgári szervek mellett egy igazi civil fórum is született az újpolitika-utcánvajúdás embertömegeiben.

Ők magukat úgy nevezik, hogy „Tinerii mânioşi”, vagyis a „Dühös fiatalok” (szinte felkiáltójellel írám ezt a megnevezést), akik komoly, a negyvennyolcas tizenkétpontot is lepipáló kéréslistával álltak a nyilvánosság elé. Meghatározó emberük még nincs, csak annyit tudunk róluk, hogy nagyrészt ifjú értelmiségiek, diákok, akik „felléptek” többek közt Bukarestben, Kolozsváron és Marosvásárhelyen is.

A kéréslistájukat nem fordítom le anyanyelvemre (főleg azért, mert egyes pontjaikkal nem föltétlenül értek egyet), ámde emellett szeretném felhívni többek közt a marosvásárhelyi (magyar) közvélemény figyelmét is rájuk.
Érdemes figyelni azokra, akik szavakba tudják önteni fájdalmukat, frusztrációikat, ámde vélük az a baj, hogy azok, akik megérthetnék azt, hogy mit mondanak, nos azok ott vonulnak velük, azokban a kompakt sorokban, melyek lassan a kormány agyára másznak.

Hiába szerveződik ad hoc csoportosulásokba a marosvásárhelyi fiatalság, és hiába osztják meg a Mindenkori Elöljárókkal a véleményüket, azok egész egyszerűen képtelenek arra, hogy a fájdalom artikulált üzenetét beengedjék személyiségük féltett kis zugaiba.

A Hatalmasok csak abból értenek, amit ők is művelnek: az erőszakból, a hazugságból, a fondorkodásból, a porhintésből, a széltolásból, a köpönyegforgatásból, az árulásból, a beárulásból, az aljaskodásból, a szemtelenségből, a cinizmusból...
És a szegény marosvásárhelyi, kolozsvári, bukaresti értelmiségiek eleve kudarcra vannak ítélve, amikor tizenkétszer tizenkétpontokba szedik dühüket és kiábrándultságukat.

Ti, dühös fiúk-lányok: amennyiben magyarul is dühöngtök, üzenem néktek: a Szó hatalom, de csak akkor, ha a Hatalmasok szájából szól. Máskülönben rá sem köpnek – odafentről, persze.

Helyette javaslom néktek, hogy kezdjünk el mink is fondorkodni: civil összefogással lebuktatni korrupt politikusokat, pellengérre állítani a hazug médiákat, bojkottálni a nem „emberbarát” termékek vásárlását, „beépülni” velejükig romlott állami és magánvállalatokba, és belülről kikaparni a rothadt csontvelőt ezekből. Képességeinket ne csak verbalizálásra használjuk, hanem arra is, hogy konkrét kis vereségeket mérjünk a butaságra, a korrupcióra, az aljasságra, a basáskodásra, a buta nacionalizmusra, a hazug politizálásra, meg mindenre, ami nem igaz és nem emberi.