Az RMDSZ tegnapi, Kolozsváron lezajlott sajtótájékoztatóján többek közt terítékre került a népszámlálás előzetes eredményeinek ismertetése is. Ennek következményeképpen megtudhattuk, hogy annak ellenére, hogy csökkent a magyarok száma, ezen létszámfogyás aránya nem volt oly nagy, mint a Székelyföldön élő románok esetében. Pontosabban: 1910 és 2002 között a románok száma nagyobb ütemben nőtt, mint a magyaroké.
Erdélyről nincs még összkép, állítja az RMDSZ, ám Hargita és Kovászna megyékben jó az adatok feldolgozottsága, és megállapítható, hogy ez a tendencia mi népünk, kultúránk javára alakulhat – ha az elkövetkezendő száz esztendőben így megmarad ez a trend, tenném hozzá én, kissé kesernyés szájízzel.

A sajtótájékoztatóból az szűrődött le, hogy az RMDSZ győzelmeként értelmezi a népszámlálás során kialakult „bizalmi légkört” (gyakran felbukkanó szókapcsolat), és ezen elégtétel okozta lendülettel el szeretne indítani egy, nagycsaládosokat támogató programot is.
Amint kitűnt a beszámolókból, a magyarság számának és arányának fennmaradását parlamenti és önkormányzati szinten látják megvalósíthatónak, nagycsaládosoknak nyújtandó (adó)kedvezményekkel, magyarul történő tanulást segítendő törvényekkel. Sajnos, Maros megyéről nem állt még rendelkezésükre ilyen részletes adathalmaz, így csak találgathatunk, és a beszámolókban szerepelt kb. 90 ezer olyan székelyföldi lakos is, aki 2002-ben magyarnak vallotta magát, ám a környezetük romáknak (cigányoknak) tartja őket, és, természetesen, említésre került az a sok-sok adminisztratív rendellenesség is, amely övezte ezt az „eseményt” (hogy ne írjunk „balkáni happening”-et...).

Elképzelhető, hogy tényleg az RMDSZ taktikázta ki azokat a kedvezményeket, melyek a magyar nyelv és kultúra viszonylag háborítatlan erdélyi/romániai fennmaradását lehetővé tették (eltekintve az egy-két látványos magyarveréstől vagy nyilvános jogtiprástól – lásd például MOGYE...), elképzelhető az is, hogy a fanarióta konjunktúrákon edzett, irtóztatóan-elképzelhetetlenül dörzsölt román politikum engedte meg ezeket, az európai csatlakozás eufóriájában.
Gondoljuk csak el: mennyi, vissza nem térítendő EU-s kölcsönt kapott kies hazánk, s abból mennyit nyelt el a bürokrácia „autópálya-vesztője” (az „útvesztő” már idejétmúlt fogalom minálunk).

Tény és lényeg az, hogy azt mutatja a népszámlálás: a komcsi rezsim által súlyos szegénységbe süllyesztett, nem szerves területekre széttaglalt Székelyföldön kevesebb a magyar, de zuhanóbb a románság  számgörbéje. Számban eddig sem voltak oly sokan, tenném hozzá, amit az jelez leginkább, hogy Székelyföld legtöbb településén magyar a polgármester.
Marosszék mint adminisztratív egység már rég megszűnt – félő, hogy sokaknak a lelke is elfeledte már, hogy valaha létezett...
És szerintem nagyon mindegy, hogy ki mit ünnepel a népszámlálás kapcsán, mert az a lényeg, hogy nem csak annak a 90 ezer, nehezen besorolható etnikumú embernek van ott nehéz sorsa, hanem több százezernek. De azok nincsenek hozzászokva a panaszkodáshoz, így szavuk nem jut el Bucur városába,
és a statisztikák nem mérik a lelkiállapotot, hanem beérik azzal az értesüléssel, hogy Székelyföldön a helyzet (nagyjából) változatlan. Az emberek tűrnek, szenvednek és hallgatnak. Ám mi még annak is örülünk, hogy, Kosztolányit idézve, magyarul hallgatnak...

Így juthatnak szóhoz a politikusok.